Ezüst és skarlát ✔

17. Fejezet - Az idegen

Kalhen sietve távozott az erdőből. Sötét volt. A vékony félhold halványan világított az éjszakában. Zephyrus hátáról figyelte, ahogy Lincoln minden gond nélkül kiér a sűrű rengetegből. Most már nyugodt szívvel indulhatott célja felé. 

Az Északi Hegység elég messze volt. Több órán át kellett megállás nélkül repülniük. Hűséges barátja minden erejét beleadta. Bár már alíg bírta szusszal, nem akarta cserben hagyni gazdáját. Valahogy érezte, hogy ez most másféle küldetés, mint az eddigiek. Ez tényleg életbevágóan fontos. Legalább is Kalhen feldúltsága és zakatoló szíve ezt bizonygatta. 

Ahogy a cél felé közeledtek, úgy hült le egyre jobban a levegő. Mire a hegység lábához értek, a tájat már mindenol csillogó hó borította. 

Ez így nem lesz jó. Nem gondoltam volna, hogy az évnek még ebben a szakában is ilyen nagy lesz a hóréteg. Zephyrus nincs hozzászokva az efféle éghajlathoz, és én sem vagyok éppen úgy öltözve.

Ahogy repültek tovább a sötét erdő felett, hirtelen valami fényleni kezdett a fák között. Kalhen jelzett lóvának, hogy repüljenek alacsonyabban. Ahogy közelítettek a talajhoz, úgy vált egyre nagyobbá a fény forrása.

Egy falu? Ilyen mélyen az erdőben?

De a férfi nem is tétovázott sokáig. Azonnal leszállásra intette Zephyrust. 

Most a legfontosabb, hogy megfelelő felszerelést szerezzek a további úthoz. A térkép szerint, még legalább egy órányi repülőút van addig a helyig, ahol a vár vélhetőleg lehet.

Kalhen leszállt a lóról, s rendre bekopogott a házakba, hogy valami vastag kabátot, vagy legalább valami takarót szerezhessen. De persze mindenki visszautasította a gyanús idegent. Már teljesen feladta a reményt, amikor egy öregember végül kinyitotta neki az ajtót. Még ő maga is meglepődött, hogy valaki mégis csak válaszolt. 

- Fáradj beljebb, fiatalember!

- Köszönöm, de én csak egy ...

- Az istállóban a lovadnak is keresünk egy kis helyet. - szakította félbe.

- Értékelem a kedvességét, de nem szállásért jöttünk. Valójában nagyon is sűrgös a dolgunk, szóval...

- Jól gondolom, hogy a hegycsúcs felé tartasz?

- Nos ... Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elárulni az igazi célomat.

- Figyelj ide, fiam. Nem foglak faggatni arról, hogy miért is akarsz oda menni, főleg ilyenkor. De mint jóakaród mondom, hogy így csak a halálodba sietsz.

- Köszönöm a figyelmeztetést, viszont ... - egy rövidke szünetet tartott - ... ezzel én is tisztában vagyok. - tekintete komollyá vált. Elhatározottság tükröződött belőle. - Tudom, hogy kockázatos dologra vállalkoztam. De a veszély nem újdonság a számomra. Szóval csak egy vastagabb kabátra, meg egy-két takaróra lenne szükségem a további úthoz. Természetesen csak kölcsönben.

- Hát egy annyi biztosan nem lesz elég a közelgő vihar ellen!

- Vihar?

- Igen, mégpedig nem az enyhébbig fajtából. És amilyen tapasztalatlannak tűnsz, esélytelen, hogy túléld. Azért is mondtam, hogy maradj. Legalább amíg lecsendesedik egy kicsit a vihar.

- De...

A szél azonban egyre baljósabban kezdett el süvíteni. A távolban vastag hófelhők takarták el a csillagos eget. 

- Gyerekkorom óta élek itt. Jobban ismerem ezt a hegyet, mint bárki más ebből a faluból. Ha jót akarsz magadnak, nem indulsz most útnak.

Kalhen-nek összeszorult a szíve. A lányra gondolt, akit talán most is épp kínoznak. Nem akart tovább késlekedni. Nem akarta megvárattatni.