Ezüst és skarlát ✔

14. Fejezet - Fájdalomküszöb

Chase nyugodtan figyelte, amint húga vidáman körbenéz szobájában, majd a zárt teraszt is megmutatta neki. Miközben azt is szemlélte, ő csendben becsukta az ajtót, s a kabátja zsebéből előhúzott egy újabb kulcsot. Most már csak arra várt, hogy a lány végre észre vegye a polcon levő eszközöket. És meg is történt. Chase elégedetten figyelte, ahogy húga arckifejezése szemplillantások alatt megváltozik.

Már azt hittem, soha nem fog eltűnni az a mosolya.

A lány kérdően nézett szeretett testvérére, de csak egy rideg tekintet fogadta.

- Már vártam, mikor veszed észre őket. - mondta Chase, miközben elfordította a kulcsot. - Igen, jól emlékszel, azok valóban apa szerszámai.

- De ... miért?!? Chase ...?!? Bátyó...!?! - kiáltotta a lány kétségbeesetten.

- Ne szólíts folyton így! Idegesít!!

A lány teljesen össze volt zavarodva, de még remélte, hogy mindez csak egy rossz félreértés. Ahogy teljes erejéből belekapaszkodott testvérébe, szakadozó hangon, könnyes szemekkel, kérlelni kezdte őt:

- Bátyó! Könyörgök!! Mi ütött beléd!?! Te nem ilyen vagy! Mondd el, mi történt?! Megfenyegettek? Engem akarnak, ugye?

De Chase nem felelt, csak ellökte magától a lányt, aki tehetetlenül rogyott össze előtte. Ahogy bátyjára nézett s látta démoni tekintetét, beleborzongott: életében először ... félt tőle.

- Ki ... vagy ... te?!

- Mégis miket hadoválsz itt össze? Én vagyok az, a bátyád! Még nem vetted észre!?

- De-

- DE!!! Undorodom a ténytől, hogy a bátyád vagyok, te szörnyeteg!!!

Ezek a szavak ... mintha csak belülről tépték volna szét a lány szívét. Mint egy bénító villámcsapás, ami egy szempillantás alatt áthatol az elmén és egészen a csontokig hatol.

A szobában eluralkodott a némaság. Csak az ablakok rázkodtak a kint dúló hóvihar miatt. Félhomály volt. A nyomasztó csend mintha csak megállította volna az időt, míg a lány rá nem eszmélt, hogy újra lélegeznie kellene. Bár még mindig nem volt annyi lélekjelenléte, hogy legalább sírni tudjon. Csak nézte, ahogy bátyja a polchoz megy, és leveszi az egyik tárgyat. Jól tudta, mire való. Nagyon is jól tudta.

- Vedközz le!

De a lány meg sem mozdult. Még mindig csak bámult a semmibe.

- Azt mondtam, vetközz le, különben én magam tépem le rólad ezeket a ruhákat!!!

Ekkor a lány valahogy feleszmélt, bár ezzel csak annyit ért el, hogy még mélyebben érezni kezdte a lelkében eluralkodó mardosó fájdalmat. Mellkasához kapott. Szíve zakatolt, a sírásroham miatt pedig csak szakadozottan volt képes levegőt venni.

- E-ezeket a ruhákat ... szándékosan úgy választottam, hogy ... hogy neked tetszedjenek. - bátyjára tekintett, bár könnyei miatt alíg látott valamit.

- Fejezd be a sírást!! Tudod jól, hogy nem tesz jót a bőrödnek!!! - felelte haragosan Chase.

De ezzel csak az ellenkezőjét érte el. A lány most már torka szakadtából, kétségbeesetten zokogott, mintha csak a szívét tépték volna ki éppen.

- Miért? Chase, miért?! Mit vétettem ellened?!?

- Hogy mi?! Még mered megkérdezni, hogy miért?! Hát hányszor kell még elmondjam, míg felfogod!?! - Chase belemarkolt húga hajába, így húzva közelebb magához, hogy farkasszemet nézhessen vele. - Mert mindent elvettél tőlem, ami fontos volt a számomra!!!