Ezüst és skarlát ✔

24. Fejezet - Momentum

„Ez itt még nem a vég, Saigai!"  - jutottak eszébe saját szavai. - Két hét is eltelt azóta ... és nekem még mindig semmi ötletem sincs affelől, hogy mihez kellene kezdjek ezután ... 

Kalhen az ágya mellett ücsörgött. Az eszméletlenül fekvő lányt figyelte.

Sikerült nagy nehezen begyógyítanom a sebeit, de ez nem elég ... Ha hamarosan nem ébred fel, akkor valószínű sosem fog többé ... - Ökölbe szorította kezeit. - Mire való ez az erő, ha egyetlen haldoklót sem tudok megmenteni vele?!

Kiment, hogy egy kis friss levegőhöz jusson. Közben Zephyrus-t is ellenőrizte. Ő már jól volt, bár hiányzott neki új barátja. Meglepő és örömteli volt számára végre egy hozzá hasonló szárnyas lóval találkozni. De Eklaiyr nem maradhatott sokáig. Néhány nappal az érkezése után Kalhen visszaküldte őt gazdájához.

- Ne bánkódj, pajtás. Villheln úréknak ott, a hólepte hegyekben nagyobb szükségük van rá, mint nekünk.

Zephyrus nyerített egyett, aztán nekilátott az ebédjének. Kalhen kiült az istálló ajtajába, és a tájat figyelte. Valahogy minden annyira idegennek tűnt ... Pontosan, mint azon a napon, amikor először idejött. – Mit kellene most tennem?

Ismét bement a házba magának is valami ebédet készíteni. Csalódottan vette észre, hogy kedvenc teája kifogyott.

Szóval ő is ezt kedveli ... – mosolyodott el halványan, s közben elővett egy másik teás dobozt - Már el is felejtettem milyen, amikor nem egyedül vagyok a házban...

Leült ebédelni. Nem mintha lett volna valami nagy étvágya, de tudta, hogy szüksége van táplálékra. Lassan majszolta a kenyeret, amikor hirtelen zajt hallott a szobából. Azonnal odarohant. A lány épp a földön hevert. Egy pillanat erejéig meghökkent, aztán fellélegezve térdelt le hozzá, hogy felsegítse. – Végre felébredt.

- Mit csinálsz? Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy felállj!

A lány bágyadt pillantásokat vetett rá, amíg végül rájött, hogy ki is áll előtte.

- Kalhen?! – dörzsölte meg szemeit.

Aztán mikor rájött, hogy ez nem álom, azonnal megpróbálta ellökni őt magától.

- Ne érj hozzám!!

- Ha nem foglak, megint el fogsz esni!

- Ne érj hozzám!! – ismételgette egyre könnyesebb szemekkel – Fertőző vagyok!! Nem akarom, hogy miattam ... te is ... – kiabálta elkeseredetten.

Kalhen megkönnyebbülve ölelte magához a lányt.

- Látod? Nekem nem fog ártani holmi fertőzés. Szóval nincs mitől félned.

A lány egy része továbbra is menekülni próbált, de keze mégis ösztönösen belekapaszkodott Kalhen kabátjába.

- Azt hittem, soha nem foglak újra látni...! – szipogta.

- Hosszú történet ... – Kalhen elengedte a lányt, hogy a szemébe nézhessen. – Rendre mindent elmesélek. Te most koncentrálj arra, hogy felépülj, rendben?

A lány bólintott, aztán visszafeküdt az ágyba.

Néhány napra rá az állapota javulni kezdett. Az étvágya is megjött. És Kalhen-nek is. Talán azért, mert általában együtt szoktak enni, a lány az ágyban ülve, Kalhen pedig az íróasztal mellett. Bár nem beszélgettek mindig. Néha az egész étkezés szótlanul folyt le. Mégis békésen. Valahogy egymás társasága még szavak nélkül is megnyugtatónak tűnt.