Ezüst és skarlát ✔

9. Fejezet - Család

A férfi szinte kiesett a székéből, mikor meghallotta, hogy Earlington igazából a lány apja.

Mi a jó élet folyik itt?!?

Csak a fejét fogta. Nem is tudta, mit szólhatna. A kérdések csak úgy cikáztak össze-vissza az agyában. Aztán eszébe jutott egy részlet.

- És Chase? Ő a bátyád, nem?

- Igen.

- És ő is...?

- Igen. Édes testvérek vagyunk.

- És vele mi a helyzet?

A férfi igyekezett tapintatos maradni. Abba is belegondolt, hogy a fiú talán már nem is él. De már nem tudott parancsolni kíváncsiságának. 

- Earlington őt is fogva tartja. De kicsit másképp, mint ahogy engem. Én, életem nagy részében egy sötét, nyirkos cellába voltam bezárva, az alagsorban. Sohasem hagyhattam el a várat. Chase, ezzel ellentétben viszont szabadon járhatott ki és be. De ennek ára volt. Earlington pórázon rángatta és mindenféle mocskos dologgal bízta meg őt, mint képviselőjét. Chase-nek pedig nem volt más választása, mint engedelmeskedni.

- A billog miatt?

- Nem. Earlingtontól sohasem kaptunk billogot. Legalábbis fizikait nem. 

A lány lehajtotta fejét, a férfi pedig összehúzta homlokát. 

- De akkor...?

- Hogy miért nem menekültünk el hamarabb? Nem, nem azért mert ő az apánk. De mit tehettem volna? Ha Chase, aki szabadon járhatott ki és be, nem tudott elmenekülni, akkor én mit tehettem volna? Legalábbis az elején ezt gondoltam. De igazából csak nem akartam elszakadni Chase-től. Tudod ... az igazság az hogy bármit el tudtam viselni, még a gyilkolás fájdalmát is, amíg ő velem volt. Ő az egyetlen személy ezen az egész világon, akiben megbízom, akit szeretek ... akiről tudom biztosan, hogy ő is szeret és bármit megtenne értem... 

A lány torka összeszorult, valamivel emberibbé vált az arckifejezése, szeme újból fátyolossá vált. Mosolygott.

Pont mint amikor halucinált. Bár ez a mosoly most valahogy mintha fájdalmasabb lenne...

- De mégha meg is akarna tenni értem bármit, - folytatta a lány - az sem jön mindig össze... 

Talán egész idáig arra várt, hogy eljöjjön érte és megmentse őt ...

- Mesélj róla. Milyen is ő? - kérdezett végül rá a férfi. Bár még ő maga sem tudta, miért.

- Valamivel több mint két évvel idősebb, mint én. Ezüstös haja van és gyönyörű sötétlila szemei.

- Csakúgy, mint neked.

A lány csak elmosolyodott, majd folytatta:

- Éjjelente Earlington néha megengedte Chase-nek, hogy kivigyen engem a váron belüli kertbe. Hatalmas volt. A közepén egy tavacskával, körülötte pedig mindenféle növények és magas fák nöttek. Egy kicsit arrébb tőle egy dombocska volt. Mindig oda feküdtünk ki és a holdat meg a csillagokat néztük. Közben arról meséltem neki, amit épp aznap olvastam. Mert amúgy rengeteg könyvet hoztak a cellámba, amit olvashattam. Néha ő is mesélt. Bár olyankor leginkább anyánkról kérdeztem, hisz ő, ha csak egy kicsit is, de emlékezett rá. Azt mondta, hosszú, aranyló vörös haja volt, gyönyörű mosolya és mélyzöld szemei. Mindig kedves volt és szerető vele szemben. Vajon mi lehetett volna más, ha ő nem hal meg? - A lány gondolatai elkalandoztak pár pillanatra, aztán folytatta a mesélést - Máskor pedig fogócskáztunk, vagy a fákon mászkáltunk, amíg már lélegezni is alíg bírtunk.