Ezüst és skarlát ✔

Epilógus

Amint a felhők alá szálltak, a távolban egy kisebb városka vált láthatóvá. Északra alacsony dombok vették körül, kelet felölről pedig egy folyó vágott át a síkságon. A városhoz érve elágazott és behálózta annak egész környékét. A vízen kisebb-nagyobb hajók közlekedtek, mintha a folyó ágai csak utcák lettek volna.

A város körül imitt-amott szétszórva házak voltak meg szántóföldek, kertek és gyümölcsösök. A dombokon és azokon túl pedig erdő, amerre csak a szem ellát.

- Gyönyörű! – álmékodott a lány.

- Valóban ... És csak gyönyörűbb lett, mióta nem jártam itt. Látod azt a tisztást azon a kisebbik dombon?

- Igen.

- Az Madeline birtoka. Oda tartunk mi.

A lány izgatottá vált. Még mindig nem tudta mire várjon. Kalhen csak annyit mondott el neki, hogy Madeline igazából a nagynénje, és hogy édesanyjával az ő birtokán éltek, mielőtt elmenekültek volna Eändryss-ből.

- Mesélj még róla, kérlek.

Kalhen elmosolyodva csak annyit felelt:

- Mikor odaérünk, meglátod. – aztán gyors zuhanásra intette Zephyrus-t.

Ahogy közeledtek, egyre láthatóbbá váltak a birtok részletei. A tisztás egyik felében három emeletes ház volt építve. Mellettük raktárnak meg istállónak tűnő épületek húzodtak. Az udvaron és a házak körül pedig több tíz gyerek futkározott. Egyesek játszadoztak, mások a házkörüli munkában segédkeztek.

- Mi ez a hely, Kalhen?

- Madeline és férje egy árvaházat működtetnek, már azóta, hogy én kicsi voltam.

A gyerekek vígadozva nézték, ahogy Zephyrus leszáll a tisztás egyik végében. A kisebbek megijedtek, mikor észrevették, hogy a lovasai nem ismerős arcok. De a nagyobbak kíváncsian szaladtak oda. A lány ösztönösen Kalhen mögé bújt. Fura volt neki hirtelen ennyi energikus kisgyerekkel szembe találnia magát.

- Hello, a nevem Zack! – ért oda elsőnek az egyik bátrabb fiú. Olyan 12-13 éves lehetett. - Üdv a Jóreménység-tanyán. – tárta ki karjait egy mosollyal az arcán. – Miben segíthetünk? Mi szél hozott erre titeket?

- Üdv neked is, Zack. Madeline nénit jöttünk meglátogatni. Merre találhatjuk őt?

- Kalhen! – hallatszodt egy vidám hang a házak felől. Egy barna hajú nő igyekezett feléjük. Ő is ugyanolyan energikus volt, noha már ötven év körüli lehetett. – Fiam! – Ölelte át a már férfivé éredt „fiút". – Hogy megnőttél, amióta nem láttalak! – nézett végig rajta. Szemei csak úgy csillogtak az örömtől. - Látom Zephyrus, is jó egészségnek örül. – simogatta meg a szárnyas lovat, aztán észrevette a lányt is – Na lám, és ki ez az édes kis teremtés?

- Ü-üdv – jött a bátortalan válasz.

- Ő ... nos ... Nemrég elveszítette az egész családját... és ... Tudom, hogy itt inkább csak kisebb gyerekek vannak, de ... arra gondoltam, hogy talán ... jót tenne neki, ha egy ideig itt maradhatna.

- Megoldjuk. – bólintott Madeline, aztán a lányra nézett. – Mi a neved, kedvesem?

- Nos ... szóval ... öhm ... a helyzet az, hogy neki nincs-

- Iris ... A nevem Iris. – felelte egyből a lány, kicsit kihúzva magát.

- Akkor hát, üdv itthon, Iris!