Ezüst és skarlát ✔

3. Fejezet - A róka

A lány a férfi mellkasába döfte a fadarabot, majd, a vér láttán, pár pillanatig megdermedt. El sem bírta engedni a fegyvert. Csak nézte, ahogy a mellény egyre jobban átázik. Az ő keze is csupa vér lett. Ijedtében a ruhájához törölte, majd hátrakúszott az alíg lélegző test mellől. Ennek folytán újra érezni kezdte a szíjak szorítását, s ez ismét észhez térítette. Az elszántság visszatért a tekintetébe s megpróbálta kiszabadítani magát. Közben figyelte, ahogy a férfi egyre rosszabb állapotba kerül. De nem volt mit tennie. Ha menekülni akar, itt kell hagynia őt. Úgyhogy felállt, s maga után zárta az ajtót.

És most merre? A külső szobában két másik ajtó is volt. Az egyik jobb felől, egy vonalban az imént bezárt ajtóval. Nem a hálószobába nyílt, szóval a falak menetéből ítéve egy kis kamara vagy valami efféle húzodhatott mögötte. A másik ajtó bal felől volt, mellette pedig egy fogas. Az alatt hevert egy pár csizma. Biztos az lesz a kijárat.

Ahogy az ajtó felé vette az irányt, valami megragadta a figyelmét. Az ablakon keresztül meglátta, hogy épp zuhog az eső. Nem a legjobb időjárás a menekülésre, de itt nem maradhatott. Levette a fogason függő köpenyt, majd a csizmákra nézett. Túl nagyok voltak. Ilyen időben úgyis csak beleragadnának a sárba és csak lelassítanák a menekülésben, szóval inkább otthagyta őket. Mezítláb ment tovább.

Az ajtón kilépve egy tornácon találta magát. Jobbra valami istálló szerű épület volt. Ott lehetett a szárnyas ló. Vele könnyebben elmenekülhetne, de ilyen időben, biztos nem tudná rávenni, hogy egy idegenre hallgasson. Szóval más módot kell találjon. Jól magára húzta a köpenyt s kilépett az esőbe. Körbejárta a házat, hogy lássa merre is menjen. A ház egy nagy tisztáson volt, de út semerre. Mintha teljesen el lenne zárva a külvilágtól. Bár aki szárnyas lóval közlekedik, annak nem nagyon lehet szüksége útakra. Ez viszont azt jelentené, hogy senki más nem szokott erre járni?

A zuhogó eső miatt beletelt egy kis időbe, amíg észrevette az erdőbe vezető ösvényeket. Több is volt belőlük. Néhányuk biztos csak tüzifához vezető utak voltak. Szóval melyiken kellene elinduljon? Jobban körülnézett. A ház háta mögött mintha egy hegyet látott volna magasodni. Körülötte pedig újabb dombok. Csak jobb felől volt lejtősebb.

Ha lefelé tartok a hegyen, majd csak belebotlok valakibe. A völgyekben lenni szokott egy-egy település, vagy legalább néhány ház. Ott majd segítséget kérhetek.

Aztán egy pillanatra elgondolkodott. Még ő maga sem tudta, hogy mihez akar segítséget kérni. Merre menjen? Vagy kihez? Most csak egyet tudott: el innen!

Elindult hát lefelé. Az ösvény viszonylag járható volt. De most, az eső miatt, nagyon csúszossá vált. Csak meggondoltan haladhatott előre.

Már jó néhány óra is eltelhetett, mióta folyamatosan bandukolt. A kezei és lábai mind fel lettek karcolva. A ruhája és a haja tele volt mocsokkal és bogáncsokkal. A lábfejét vér és sár egyvelege borította be. De mind aki semmit sem érez, a lány csak ment előre. Valami iszonyatos erő hajtotta: a rettegésből származó elszántság. Attól a bizonyos Earlington-tól félt, méghozzá jobban, mint bármely más rabszolgatartótól. De vajon miért?

Az eső elállt s sütni kezdett a nap. Az állásából ítélve, már jócskán elmúlhatott dél. A lánynak korgott a gyomra, de ez sem állította meg, csak haladt előre. Egy idő után aztán felsóhajtott:

-Mégis mekkora ez az erdő?!?

Körbenézett majd fel az égre. Alíg volt pár felhő. A nap teljes erejéből sütött. - Úgy tűnik, a hegyvidéken gyorsan változik az időjárás. 
Egy kicsit leült pihenni. Újból körülnézett. Több erdei bogyó is volt nem messze tőle. De nem igazán tudta, melyik ehető és melyik nem, szóval inkább nem kockáztatott.