Ezüst és skarlát ✔

18. Fejezet - Az igazság

- Édesem, a vihar egyre csak erősödik! - szól aggodó hangon az idős hölgy, miközben az ablakból szemléli a kinti tájat. - Nem úgy tűnik, hogy vissza fog térni.

Férje csak sóhajtozott.

- Megmondtam neki, hogy ne induljon útnak ebben az időben. Még a tájat sem ismeri! Hogy akar így célt érni? ... bármi is legyen az.

- Előkészítem az utazó kabátodat.

Az öregember biccentett, majd kiment az istállóba, Eklaiyr-hez . Indulása előtt megkérte feleségét, hogy egy kis forró levest is készítsen visszatértéig.

Ez a fiatalság! Minden őrültségre rávezet. Dehát mit mondhatnék? Hisz én is pont ilyen voltam az ő korában. - gondolta az idős úr, közben az égből páztázva a havas tájat Zephyrus és Kalhen után kutatva. Az éjfekete szárnyasló hamarosan ki is tűnt az egyszínű hóréteg alól. Lovasa, alíg észrevehetően, ott feküdt mellette. Már nem volt magánál. 

Az öregember először is Zephyrust próbálta ébresztgetni. A ló, hófehér fajtársa jelenlétét érezve, hamar erőre kapott.

- Jó fiú! - paskolta meg az öregember a fekete jószágot, aztán megpróbálta Kalhen-t is kihúzni a hóból. Ez már egy kicsit több erőfeszítésbe került, de szerencséjére Eklaiyr segített neki Zephyrus hátára emelni a fiatal férfit.

- Tudom, hogy nehéz, de így mindkettőtöknek jobb. - simogatta meg a fekete paripa nyakát. - Egymást felmelegítve nem fogtok teljesen kihülni a visszafelé vezető úton.

Zephyrus prüszkölt egyet, félig durcásan, félig egyetértően. Az öregember felült saját lovára, s lassan elindultak vissza, a falu felé. Eklaiyr volt olyan edzett, hogy még ebben az időjárásben is tudjon repülni, de akkor Zephyrus nem tudta volna követni őt, ígyhát a talajon maradt, figyelmesen haladva előre, nehogy elveszítse társát.

A kunyhóhoz visszaérve, az öregember azonnal levette Kalhenről az ázott, felső ruháit, majd vastag pokrócba takarta. Eltelt egy kis idő, míg ébredezni kezdett.

Mi ez a nagy fény? Hol vagyok? - hunyorított.

- Zephyrus!!! - kiáltotta egyből, miután felismerte az idős hölgyet és a helyet maga előtt.

- Nyugodj meg, fiam! Villheln épp most ment ki az istállóba, hogy ellenőrizze az állapotát. De nem esett nagyobb baja, csak egy kicsit átfázott. Hamar rendbe jön majd. Most inkább magadra koncentrálj.

A hölgy egy tál levest rakott elé.

- Még forró. Nemrég vettem le a tűzhelyről. Ez majd felmelegít.

Kalhen vetett néhány furcsa pillantást maga köré. De az éhség végül mégiscsak felülkerekedett bizalmatlanságán.

Néhány falás után, mikor már lecsillapodott egy kicsit a korgó gyomra, rákérdezett:

- Mit is keresek én itt, pontosabban?

- Szóval nem emlékszel... - nyugtázta az idős hölgy. - Aggódtunk értetek, ezért a férjem úgy döntött, elmegy megkeresni titeket.

- Villheln úr, igaz?

- Így van. Engem pedig Abigail-nak hívnak.

- Örvendek. Az én nevem ... Az én nevem?! Várjunk csak! Szinte kimondtam az igazi nevemet! Kezdek megpuhulni!

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.

- Én ... Csak nem vagyok hozzászokva, hogy megbízzak más emberekben. - Aztán hírtelen eszébe jutottak az elmúlt nap eseményei. - Mégis miket beszélek? Akkor mi volt az a fölösleges kitárulkozás a lány előtt? S főleg, hogy biztosan a bátyja is meghallotta, amit mondtam. - Átkozta magát meggondolatlansága miatt. - De nézzük a jó oldalát. Másképp nem tudtam volna meg, hogy a lánynak nincs neve, s így nem is gyanakodtam volna Chase-re. De ki tudja... Lehet, hogy tévedek, és túlreagálom ezt az egészet. - A homlokát dörzsölgette. Ideges volt, fáradt és tanácstalan. Mintha elhatározottsága is alábbhagyott volna. - Vajon van még értelme annak, hogy utána menjek? Vajon tényleg szüksége van rám?