KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Dazai Osamu: ,,Magammal Viszlek A Megkönnyebbülés Világába"

(Kiemelném az elején, hogy ennek a kis résznek nem lesz vidám vége, és az egésznek olyan szomorúbb hangulatot szánok, csak szólok, ha az olvasó esetleg nem szereti az ilyeneket.) 

Ígéreteket mindenki tesz, mégis, néha nem úgy tartjákbe őket, ahogy gondoljuk. [Név]-nek/-nak a szerelmet ígérték meg. És mégsincs

Egy padon ült, az embereket kémlelte. Kezei a combjain pihentek, ujjait egymásba fonta. Nyugodt kisugárzása volt, ennek ellenére belül ordított, a haját tépte és el akart tűnni. Belül össze tört, kívül rendbe jött, és ezt utálta, utálta, hogy egy parányit is közelebb van az élethez. El akart tűnni, el akart menekülni és felejteni, igen, felejteni akart a leginkább. Elfelejteni azt, ahogy eltaposták.

Életében nem érzett még olyan fájdalmat, mint amikor eltört az egyik bordája. Azt hitte, remélte, ez lesz egész életében a legborzasztóbb szenvedése. Mégis, mikor a legfájdalmasabb módon taszították el maguktól a törés fájdalma kavicsnak tűnt a cipőben, egy apró homokszemnek valamelyik tengerparton. Sírt, bőgött, de kiszáradt, el fogytak a könnyei, a lakás falai pedig borzasztóan kicsinek tűntek, ígyhát ki akart szabadulni a megszokott környezetéből, ahol előző barátjával élt, de az emberek közelsége sem volt számára túl hívogató ajánlat abban a pillanatban.

[Név] szerelmes volt, annyira, amennyire még soha, de rossz embert szeretett, a családja elítélte emiatt, nem tartották vele a kapcsolatot. Utálták a párját, tiszteletlennek és ostobának tartották. Milyen igazuk volt! Persze, [Név] agya akkor úszott a boldogság édes tavában, ezeket az "apróságokat" észre sem vette, és nevetett a családján, mikor közölték vele a véleményük. Mégis, most vörös szemekkel bámulja az előtte elhaladókat és azon gondolkodik, mit rontott el.

Hisz én mindent megtettem, mindent teljesítettem, amit kért, ő pedig semmit. Nem, ahelyett, hogy fel állt volna, ő csak parancsokat osztogatott és nevetett.

Ilyesféle gondolatokkal próváltamagát nyugtatni, azt mondta magának, nem ő a hibás, mégis mindig vissza tért ide: ha mindent jól csinált volna, akkor még párkapcsolatban élne.

Az ujjait kezdte birizgálni, el akarta terelni a figyelmét, le akarta foglalni az agyát valamivel, mégsem sikerült. Nem mert a csuklójához érni, tudta, hogy akkor újból hidratált lesz és utált emberek előtt sírni.

Fel állt, a halvány kabát, amit viselt a pad végét súrolta. Maga sem tudta merre indul, csak ment, amerre vitte a lába.

Ő sem tudta hogyan kötött ki egy bevásárló központ kellős közepén, pont ott, ahol a sok szatyorral lévők közlekednek. El állt az útból, a mozgó lépcső felé vette az irányt. Felülről akart nézni valamit, mintha egy akváriumot figyelne felülről. Erre vágyott, látni akarta milyen azoknak az embereknek a ranglétra csúcsán.

Sérült volt és szomorú, nem volt hát nehéz Dazainak rá lelnie. Minden ottani ember boldog volt, nevetett és kacagott, mégis, egyetlen személy kirítt a tömegből a lehajtott fejével. A barna hajúnak elég volt rá néznie és látta a bánatot, ami belülről emésztette a másikat, és ekkor ahelyett, hogy Dazai sajnálkozni kezdett volna ő reményt fedezett fel.

Óvatos volt, nem akarta hirtelen megijeszteni a nőt. Lágyan és kedvesen beszélt, minden hangot érthetően kiejtett a száján. Ez volt az ő taktikája, a kedves hangnemmel bizalmas képet festetett magáról a másikban. Lassan nyúlt a nő kezéért is, érdeklődve kérdezett rá annak bánatára és figyelmesen hallgatta végig. Mindent megtett annak érdekében, hogy szimpatikus legyen [Név] számára, de a beszélgetés közben az elején ki nem alakult sajnálat előtört valamennyire. Igaz, Dazai sokkalta jobban össze volt törve, ő a másik bánatát helyezte most előrébb, legalább csak arra a kis időre, amíg az bele nem egyezik a kettős öngyilkosságba.

Szerencséje volt hát, mikor [Név] gondolkodás nélkül vágta rá az igent. Egy magas épület tetejérw vezette, biztos volt abban, hogy abba mind a ketten belehalnak, ez volt a legbiztosabb módszer. Későbba vakító napfénnyel szemben erősen fogta a másik kezét, egy pillanatra sem engedte el. Nem volt számára ismerős az a vonzó félelem, amit a mostani kísérlet magával hozott, eddig sosem volt biztos a halála, most viszont akár fogadni is lehetne rá. Viszont, akármennyire volt ijesztő ez a biztosság, Dazait vonzotta és a mellette álló [Név] sem léphetett már vissza.

Furcsa volt, mikor a nő lépett közelebb egy fél pillanattal előbb. Mikor [Név] mozdult, amint a másik észre vette az életjelet le másolta.

Zúgott a fülük a zuhánás szelétől, de meg sem álltak a kemény betonig, ami aztán óriás fájdalmat adományozott nekik, de ennek a hatására sem lennének képesek elfelejteni Dazai utolsó mondatát.

-Magammal viszlek a megkönnyebbülés világába.