KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Fyodor Dostoevsky: Aranyhaj Menedéke

Egyedül voltál és bezárva érezted magad. Vártál valami megváltóra, de amíg az el nem érkezett nem tettél semmit, amivel elfoglalhattad volna magad. A szüleiddel nem beszéltél, egy idő után pedig ők is feleslegesnek érezték, hogy keressenek tudván, hogy valószínűleg nem válaszolsz. Elengedted minden kapcsolatodat, barátaid letettek arról, hogy felkeressenek. Ebben a magányban egyszer a toronyban raboskodó Aranyhajhoz is hasonlítottad magad.

Olvasni mégis szerettél. A könyvek megnyugtattak, az érzelmeid heves és veszélyesen erős hullámait lecsillapították és miután olvastál akár egy keveset is, szinte másképp láttad a világot. A könyvek voltak a menedéked, elég volt hozzájuk érned és el tudtál merülni a saját világod apró részleteiben. Sokszor nyúltál a sokszínű gerincükhöz, amin mindig kopogtak a körmeid, s ha kinyitottad némelyiket, poros könytárillat szállt a levegőbe, amiért bolondultál.

Mindenhol szerettél olvasni. Sokszor még evés közben is ezt tetted, akármilyen nehéz is volt kivitelezni a sík asztalon. Tinédzserként és kiskamaszként nem egyszer fordult elő, hogy annyira belemerültél a cselekménybe, hogy felborítottál egy poharat, esetleg leesett az étel a villádról. Az iskolaudvaron nem egyszer majdnem ráléptél egy labdára, de néha nem láttad, hogy jön egy, mert könyvet tartottál az arcod elé, hogy senki ne lásson.

Aznap a buszmegállót választottad. Hazafelé mentél egy bevásárlásból és, mivel jogosítványod még nem volt, gyalogolni pedig nem akartál egy tömött zacskóval a kezedben a tömegközlekedést választottad.

Fyodor véletlenül járt arra. Kedve volt ahhoz, hogy véletlenszerű emberek közelében legyen, hiszen ő se mozdult ki jó ideje. Akkor még nem hozta létre a szervezetét. Ő is egyedül élt, de ő nem is tudott volna régi ismerősökkel beszélni, révén, hogy egy se volt neki. Vele a sors játszott, te viszont ellökted magadtól a szeretteid.

Akkor Fyodor tekintete rád irányult. Véletlenül nézett arra, mégis megakadt rajtad a szeme. A ruháid viszonylag átlagosak voltak, csupán kicsit melegek április végéhez képest, mégis a te szemed szokatlanul csillogott a sárgás lapok látványára. Fyodor nem sokszor látott ilyet. Ha utcára ment és egy buszmegállóra nézett a legtöbb embert bambulni vagy mobilozni látta, a tény pedig, hogy egyre több embert szippantanak be a különböző alkalmazások és az internet elkeserítette. Mert Fyodor is szerette az irodalmat, csak úgy, mint te, ő is szeretett leülni valahova és elmerülni egy fantázia világban, vagy felfedezni az író eszményeit a történet szavaiban.

Üdítő volt hát látnia, ahogy egy fiatal hölgy a kezében tartott vékony kötetet az arca elé emelve olvas.

Véletlen volt, hogy akkor és ott találkoztatok. Te abban az időszakodban voltál, amikor kezdtél letenni arról, hogy epjön hozzád egy csoda, ami megment, Fyodor pedig magányos volt és akármennyire tagadta, szüksége volt és vágyott is egy megértő ember társaságára. Egyedül voltatok, ő - igaz gyengén, de küzdött azért, hogy szabaduljon ebből a csendes börtönből, míg te csak nézted, ahogy erőlködik. Azonban, amikor végre feléd fordult te lenyugtattad, ő pedig felébresztette benned az akaraterőt, ami akkor élt benned, mikor még kerested a magad csodáját. Ő megvédett téged és a menedékeddé vált, te pedig viszonoztad minden tettét.