KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Vanitas: Hiányoztál

Édes álmodból egy hangos csapódó hang markolt ki, mintha valaki teljes erejéből belerúgott volna az ajtódba. Felültél a ágyadban, kócos hajad enyhén nedvesen tapadt a homlokodhoz, szemeid pedig kereken futkostak a szoba pontjain. Nem aludtál jól akkoriban, mintha valami megszállt volna, te pedig nem tudtál vele mit kezdeni. Először eltökélten vártad mikor maradnak abba az éjszakai forgolódások, ám egy hét után feladtad és unottan, üres aggyal nézted minden este a mennyezetet várva az álomra. 

Szemeid a sok futkosás után végül megakadtak az ablakon, ami majdnem a falhoz ért. Mögötte a sötétítő függöny ernyedten lógott, mintha mindjárt leszakadna, csak a majdnem átlátszó fehér függönyök maradtak lőtte, amiket az este szellője ringatott. A nyitott ablak előtt észre vettél egy sötét árnyat, akinek egészen emberi alakja volt, bár egy részét mintha sárból építették volna oda. A kintről beszűrődő fény miatt nem igazán láttad jól az arcát vagy teste feléd eső részét, csupán körvonalai voltak élesek, így hát ennyiből kellett kiderítened ki keresett fel az ablakodon keresztül. 

A következő pillanatokban az illető mozgolódni kezdett, majd lassan felállt, bár az arcát továbbra se láthattad. Végül az árnyban egy hosszú, combközépig érő kabátot véltél felfedezni, aminek gallérját - nevezzük így azt a Drakula köpenyének nyakrészére hajazó textildarabot - viselője felhajtotta, hogy az ég felé álljon. Ez az apró részlet engedélyt adott arra, hogy kiengedd a levegőt a tüdődből és végre megnyugodj, miután felismerted a fekete és kék színekben játszó ruhadarabot. 

– Vanitas, a frászt hoztad rám!

A másik erre csak nevetett. Te mosolyogva felültél, mert akkor még nem láttad a férfi karján lévő sebet, amit ő amúgy is takart előled. Vanitas nem akarta, hogy aggódj miatta, emellett túl büszke is volt ahhoz, hogy mások segítségét kérje. Szégyellte magát, ha nem volt ura a történéseknek, különösen előtted.

A fekete hajú leült melléd az ágyra, véres kezét továbbra is fekete kabátjába rejtve. Nem foglalkozott azzal, hogy a takaródat elszínezi majd a folyadék, úgy vélte maximum reggel veszed észre tekintve az éjszakai sötétet. Ártatlanul mosolygott rád, hagyta, hogy a karjaidba fond és cirógasd a haját, majd halkan megszólalt.

– Hiányoztál.

Meglepett, amit Vanitas mondott. A legtöbb tettével azt mutatta, hogy gyengének találja magát, ha kimutatja érzéseit, kivéve az irántad való szerelmét, amit az egész világnak meg akart mutatni. Ennek ellenére csak tovább simogattad már amúgy is kócis tincseit, tudtad, hogyha nagy baj van és ha akarja Vanitas el fogja mondani.

Csak akkor nyitottad ki sietősen a szemeid, mikor a lábadnál nedvesnek hatott a paplan. Sosem vittél inni valót a szobádba, el akartad kerülni a baleseteket, amiket egy folyadékkal töltött pohár okozhat, ezért találtál valószínűbbnek egy elhallgatott sérülést. Akkor elengedted Vanitas-t és felültetted, hogy szemügyre vehesd a folyadékfoltot a takaródon. Ő tudta, hogy nem járt szerencsével és valószínűleg észre vetted a vért a textilen, ennek ellenére nem tett semmit, az aznap esti vámpír rendesen megszabadította az energiájától.

Te kezedben egy orvosi dobozzal tértél vissza. Volt benne, ami kellett, jelen esetben fertőtlenítő és kötszerq, ha pedig tévedtél volna se baj, egyszerű félreértések történnek.

Vanitas csöndben tűrte, hogy felkapcsold a villanyt, akármennyire is fájt a szemeinek a hietelen fény, először csak akkor állt ellen, mikor a sebét kezdted fertőtleníteni. A büdös folyadék csípte a sérülését, neki pedig elég volt az azzal járó fájdalom is. Behunyta a szemét és elhúzta a karját előled, akármennyire tudta, hogy csak jót akarsz neki. Te csak újból megfogtad a még mindig fekete kesztyűbe csomagolt végtagot, de ő akkor elrántotta és a saját ölébe ejtette.

– Vanitas, – szóltál hozzá – ha elfertőződik csak rosszabb lesz.

– Tudom, – felelt ő – de nem azért vagyok itt, hogy pátyolgass.

Te közelebb ültél és átkaroltad a derekát, akárhogy is tudtad, nem szereti. Te szeretted, és ez pont elég volt.

– Akkor meg miért, drágám? – becézted a szerinted aranyos becenévvel. Ő erre lehámozta kezedet mágáeól és ő karolt át, úgy beszélt újra.

– Csak hiányoztál.

Te mosolyogtál és a mellkasához bújtál, mintha az elrejtene az egész világ elől. Szeretted, mikor Vanitas szeretethiányos és szüksége van rád, mert akkor úgy érezted te is adhatsz neki valamit, akárhányszor mondta el, hogy neki pont elég az, amit nyújtasz.

– Szép terelés, de attól még lekezelem a sebed.