KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Dazai Osamu: Az Utcai Lámpák és az Éjszaka Fényei

Hangos kiáltások, néhol bántó vissza szólások és egy két szomszéd csodálkozó tekintete a fal felé.

Minden bizonnyal a mai este egy furcsa este.

Dazai és Naito nem szokott veszekedni. Szerették egymást, mosolyogtak a másik közelében és Dazai szívéből száműzték az öngyilkosság iránti vágyat is. Segítették a másikat, ezért sem fordultak elő gyakran veszekedések, még a kisebb viták is ritkábbak voltak, mint a többi ismerősük között. Most mégis hangos kiabálások töltötték meg a lakásukat és két egymással szemben lévő fal előtt álltak.

Nem is igazán dühösek voltak, csupán mindkettejüknek rossz napja volt és mivel napközben nem vezették le a feszültséget ezért otthon robbantak. Az már csak egy szerencsétlen véletlen, hogy miután egyikük kitört követte a másik is.

Naito kezdte rosszul érezni magát. Túlontúl hosszúra sikerült ez a civakodás, nem akarta ennyire elhúzni, csupán kitört belőle egy egész napnyi feszültség. Bárkivel megesik.

 Mindenki mond dolgokat, amiket nem gondol komolyan. Egy kisgyerek is mondhatja az anyjának, hogy utállak, mikor nagyon dühös rá. Általában ezek a szavak hirtelen felindulásból jönnek elő, de az is előfordulhat, hogy régóta elfojtott gyűlölet miatt is kitörhetnek. És persze nem mindig jogosak.

 Dazai nem mondta, hogy utállak, sem azt, hogy elhagyja Naitot, sőt, egy átlagos társalgás során csupán csak egy apró nyelvbotlásnak is el lehetett volna nézni. Mint egy hópihe, ahogy társai hátára esik. Abban a pillanatban viszont tóba dobott kőnek érződött a lány számára.

 Naito szemébe könnyek gyűltek. Aznap este keservesen kezdett sírni. 

 Sose váltak sok időre szét, akkor a vörös mégis a kezébe vette a hálószoba kulcsát és belülről fordította meg. A barna akármennyit kopogott vagy szólt be az ajtón keresztül, Naito nem nyitotta ki.

 Dazai sóhajtott. Nem ezt a végkifejletet akarta elérni. Még egyszer utoljára felemelte a kezét és neki ütötte a fának, de szólni nem szólt semmit. Választ újból nem kapott és a zár fordulását sem hallotta. A zsebében kezdett turkálni, mikor pedig kihúzta belőle fehér gézzel borított végtagját egy hullámcsatot szorított két ujjával. A zárba helyezte és közelebb hajolt a kulcslyukhoz és elkezdte kihasználni a tehetségét. 

 Bent sötét volt, csupán néhány még égő utcai lámpa tompa fénye ért fel az ablakig, no meg az éjszaka természetes ragyogásai törtek át az ablak üvegén. Naito az ágyon ült törökülésben, kezei között egy párnát szorongatva meredt rá, és - bár, ezt Dazai nem láthatta - néhány néma könnycsepp tartott gyülekezőt az állán. A férfi oda ment hozzá és óvatosan, kedvesen magához húzta. Nem nézett a másik arcára, anélkül is tudta, hogy fájdalmat okozott és ez elég volt ahhoz, hogy rosszul érezze magát. Naito nem húzódott el, a mellkasához simult és szabadjára engedte maradék könnyét is. 

 Kicsivel később pedig egyszerre kezdenek majd el bocsánatot kérni a másiktól.

LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett!