KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Fyodor Dostoevsky: Kedves Én

- Velem tartanál?

A fehér ágyon ülve elgondolkodtál az addigi életeden, majd feladtad az egészet a férfi szavai miatt.

.

.

.

Amióta az eszedet tudtad, beteg voltál és egy kórház fehér falait kellett bámulnod. Reggelente a reggelid mellé helyezett fehér és sárga tabletták fogadtak, amiktől néha már hányingered volt, de megetted, mert muszáj volt. Szinte undorodtál a tabletták enyhe ízétől, ahogy keveredett a vízzel, de lenyelted őket, hogy tovább élj a semmiért. Naponta tűnődtél el azon, hogy miért vagy még ott. Csak egy kis ideig kéne figyelmen kívül hagyniuk a gyógyszereket és, tulajdonképpen téged is, aztán már nem is lenne bajuk veled.

Untad az életed. A könyvek, amiket a kezedbe fogtál már nem kötöttek le eléggé, mert nem jutottál újakhoz. Az emberekkel nem sokszor történt olyan dolog, amiről sokáig tudtatok volna beszélgetni és leköt egy ideig, az internet pedig egy idő után egyhangúvá vált; mindenki a felszínes életével volt elfoglalva, amit feleslegesen megosztott ismeretlenekkel.

Egy ideig kétségbeesetten kapaszkodtál az élet azon részeibe, amik fontosabbá váltak; ismeretségeket kötöttél a melléd kerülőkkel és az orvosokkal vagy ápolókkal, de a betegek rövid vagy hosszú idő után eltűntek, a kórházban dolgozóknak pedig nem volt rád idejük, így újból az ablakkal ragadtál.

Egy dolog azonban lekötött; az éjszaka. Az éjjeleket érdekesnek találtad, mert egyedül lehettél. Másmilyenné váltak a kórház egyhangú falai; sokszor hitted, hogy megörültél, de dacból nem figyeltél a kedves arcú lényekre, amiket láttál. Egyszer beszéltél eggyel, aki egy gyerekkori játékodra hasonlított. Kedves volt és nem bántott, de többször nem tért vissza hozzád.

Éjjel szebbnek láttad a berendezést is. Napközben minden árnyék más volt és változó, éjszaka azonban az összes szürke vagy fekete volt és semmi nem változtathatta meg az alakjukat rajtad kívül. Néha elképzelted, ahogy lerombolod az árnyékos részek területét, ahogy kisímítod a párnákat a folyosón elhelyezett székeken.

Éjjel az embereket is érdekesebbnek találtad. Védtelenek és nyugodtak voltak, ártatlannak tűntek, de tudtad, hogy a legtöbbjük számára a legfontosabb mindig önmaga lesz - ilyenkor azonban beláttad, hogy társaság híján te is sokszor gondolsz magadra.

Ez volt az egyetlen szórakozásod; az éjszaka.

Ebbe az unalmas életbe rondított bele Fyodor. Egy nap megjelent az ajtódban látogatóként és egy mosollyal beszélni kezdett hozzád. Csendes volt, mégis ezt tette, mert szüksége volt a bizalmadra. Tudni akart az érzéseidről és a gondolataidról, hogy később felhasználhasson vagy elhagyjon.

Fyodor-t érdekesnek találtad. Nem volt hétköznapi öltözete, amire első látásra felcsillant a szemed. A fehér ingét a halványlila szegéllyel igazán szépnek találtad, de nem tetted szóvá, ahogy azt sem, hogy a köpenye piszkos lesz a koszos földtől. Mikor rádnézett, láttad a szemében, hogy nem szánakozni jött hozzád, ez pedig imponált neked.

Nem tartottad a kapcsolatot se a szüleiddel, se a családoddal, így Fyodor lehetett volna egy távoli rokon is, ahogy először mondta, de ebben már akkor kételkedtél. Még a sosem látott családtagokon is láttál valamiféle hasonlóságot, valami ismerőset, amit rajta nem.

Fyodor értett az emberekhez és hasonlítottatok is, így könnyen megindult a nyelved. Őszintén beszéltél vele, mert nem kérdezett olyat, amire szívből hazudni akartál. Könnyed beszélgetést fojtattál vele és álmodoztál, hogy örökké élj abban a pillanatban.

- Mondd, Fyodor, igazából miért látogattál meg? - egy csendes pillanatot elkapva feltetted a kérdést, amire leginkább választ akartál kapni. A férfi rádnézett, a szemeiben már nem láttad az ostoba színjátékok fényét.

- Hogy érted, kedves? - a szavaival még játszott, de a tekintetéből látszott; amint kimondta a hazugságot tudta, hogy nem hiszed el.

- Ne játszd a hülyét! - elérted, hogy Fyodor halkan, szinte hangtalanul nevessen egyet, majd újra rádnézett.

- Úgy éreztem egyedül vagy és ezt ki akartam használni.

A válasz egy pillanatra meglepett, de Fyodor végre teljesen őszinte volt, ez pedig le vett a lábadról. A legtöbb ember eltorzította a valóságot, ezzel magukat is átverve, hogy egy kellemesebb hitbe ringassák a másikat. Ezt szoktad meg. Azonban azok után, hogy Fyodor a rokonodnak nevezte magát és ilyen őszintévé vált tudni akartad minden tervét és szándékát, mert másnak bizonyult, mint a többiek.

- A beszélgetésünk után magányosnak talállak. - Fyodor fojtatta a beszédet, mert a maradék információt is közölni akarta veled. - Nem akarsz ehelyett egy társaságba kerülni, amit esetleg kedvelhetsz is?

- Hagyjak itt mindent, ami biztos esetleges barátokért?

Fyodor körbenézett a szobában, majd újból rádnézett.

- Olyan sok biztos dolgot kéne itthagynod?

Elgondolkoztál. Tényleg nem sok folyamatos tényező volt az addigi életedben. A szüleiden kívül nem sok látogatód volt, ők is havonta mentek hozzád, más családtagok ha évente elmentek, soknak számított, a szobatársaid pedig gyakran változtak, Fyodor látogatásakor éppen egy újat vártál. Kinéztél az ablakon. Poros volt, az üveg tele volt karcolásokkal. Az egyiket te csináltad egyik este, mikor unatkoztál és eldöntötted, hogy üzensz magadnak a jövőbe, mert biztos voltál benne, ha csak a nosztalgia miatt is, de ellátogatsz még abba a kórházba. A kis, ügyetlen betűket kerested, amiket remegő kézzel, a vacsorád mellől felkapott késsel írtál és hirtelen fájni kezdett a fejed a felidézett hangoktól.

- Mondd, mi lesz, ha veled megyek? - Fyodor rádnézett, ibolyaszín szemei a tieiddel találkoztak. - Egyáltalán miért engem kérsz meg?

- Úgy éreztem, nem bánnád, ha feláldoznának. - a férfi lesütötte a szemeit, de továbbra is mosolygott. Érezte, hogy fájó pont lehet, amit mondott, de feltűnően őszintévé vált; nem rejtett el több dolgot, csak kimondta és fogadta a reakciódat.

Te is lesütötted a szemed, mert látszott volna bennük, hogy igaza van. Nehezen vallottad be, de olyan kétségbeesetten kaptál minden esély felé, ha bármi érdekessel szolgáltak! Olyan régen voltál már egyedül egy egyhangú, vakító szobában, összezárva a képzeleted furcsa szüleményeivel, hogy vágytál akárcsak a frissen nyírt fű illatára is. Már az se zavart, ha belehalsz.

Fyodor felállt, készült elhagyni, mert túl sokáig halgattál, de te elkaptad a kabátját. Beharaptad a szád, nem akartál megszólalni és szerencsédre a férfi értette a gesztust. Felsegített az ágyból és hagyta, hogy megtámaszkodj a vállán, majd hogy a karjába kapaszkodj, mikor a cipődet vetted fel. Rádterített egy bélelt kabátot, mert, igaz enyhe volt még az ősz, de sokszor abba is beleborzongtál, ha lehúztad magadról a takarót.

Fyodor hagyta, hogy a kétségbeesett karnyújtásod elérje és felsegített a földről, miközben végig maga mellett tartott.