KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Fyodor Dostoevsky: A Szabadság Ára

– Sose akartál szabad lenni?

Fyodor szemei merengve tekintettek magasra az égen. Sötét, komor, csak csillagok nélküli eget néztetek aznap éjszaka, mert a fehér fényeket eltakarták a makacs felhők. Te papírokat rendeztél el Fyodor asztalán, mert bántotta a szemed, ahogy szétszórva, összegyűrődve hevernek rajta.

Fogoly voltál a férfi markai közt. Vele voltál minden percben, meg a lakás falaival, ha ő sem vihetett magával. Fyodor nem megmentett egy szenvedéssel teli élettől, hanem egy másikba rántott, amiben szintén rosszul érezted magad. Néha elbújtál a hálószobában és sírtál, mert hiányzott a régi életed; abban küzdhettél egy jobb jövőért, Fyodor mellett azonban még ennyit se tehettél.

Idővel azonban belefáradtál. Elengedted, hogy visszakapd a múltadat és a szabadságod, mert Fyodor ezeket elvette tőled. Azt mondta, biztonságban akar tudni, de érezted, hogy hazudik, azonban az okát nem tudtad. Fyodor elrelytette az érzéseit, neked sem mutatta meg őket, így labirintussá válva a szemedben, amiből képtelen vagy kiutat találni. Idővel abba is belefáradtál, hogy keresd azt.

Fyodor azonban idővel változni kezdett. Vigyázott rád, mint egy törékeny vázára, ami egy őrjítően instabil asztalon áll, de engedékenyebb lett; elmehettél egyedül amerre akartál, csupán értesítened kellett. Megszeretett, mert látott, mikor boldog voltál és akkor voltál a leggyönyörűbb számára. Beléd szeretett a mosolyod miatt, ami titkon melengette a szívét és beléd szeretett a kacagásod miatt, mert őt is nevetésre késztette. Lassan, óvatosan pedig te is beleszerettél, mert megmutatta, milyen is tud lenni, ha akar.

Nem számított azonban ez a szerelem, mert továbbra is féltett. Néha Fyodor beverte a fejét és újból nem mehettél ki a házból, néha pedig jókedve volt és bárhová mehettél. A kedvétől függött, ez pedig az elején zavart, de a végére belenyugodtál. Megszoktad a falakat, amiket megsimítottál, megszoktad a berendezést, amit használtál és megszoktad Fyodor késő esti betoppanásait is, amikre tűkön ülve vártál.

Aznap este viszont Fyodor dühös lett. Tombolt, kikelt magából, mert belefáradt abba, hogy nem éri el a célját. Elfelejtett nyugodt maradni és elfelejtette, hogy ott vagy, így mikor benyitottál az ajtón levert könyveket és a levegőben lengedező papírokat láttál. Megijesztett a látvány, mert Fyodor sosem viselkedett úgy azelőtt. Mindig nyugodtnak és hidegnek mutatta magát - igaz, az utóbbit veled szemben hanyagolta, mert nem akarta, hogy félj tőle. Szerette volna, ha boldog lennél és szerette volna, ha mellette lennél boldog, mert magányos lett volna nélkülde. Túl önző volt ahhoz, hogy elengedjen.

Benthagyott a sötét szobában, lekapcsolt villannyal, ő pedig kiült a parányi teraszra, ahol te annyi időt töltöttél. Fyodor pont ezért szerette. Annyi időt töltöttél ott, hogy már érezte a jelenléted, függetlenül attól, hogy ott voltál-e vagy nem. Ő csak szerette, mert te is szeretted és megnyugtatta, ha ott lehetett egy érzéssel, amit hozzád köthetett.

Fyodor mindig rád nézett, mikor kimentél mellé a teraszra, akkor azonban a város fagyos fényeit nézve hagyta figyelmen kívül a jelenléted. Te mentél hozzá közel, mert ő egyhelyben állt és nem mozdult, csak miután mellé értél nyújtotta feléd fehér kezét, ami akkorra már átfagyott a hideg levegőtől. Féltél, hogy Fyodor meg fog fázni, mert a lehelletetek látszódott a levegőben, de inkább hagytad, mert nem akartad még idegesebbé tenni. Közelebb húzott magához, miután a kezed az övébe simult, kezeit derekad köré fonta és a közelében tartott. A jelenléted lenyugtatta, ezért nem eresztett, még akkor sem, mikor az egyik könyvéből akartál neki felolvasni - ebből látszott, mennyire rosszul is van, máskor ugyan is rögtön eleresztett volna.

Ezután kezdett beszélni hozzád. Először semmiségekről, amik elálmosítottak és majdnem el is altattak Fyodor karjai közt. Azután kezdett bele a saját problémáiba, amik a szívét nyomták és amik megőrjítették - azt mondta, ebből az őrületből te vezetted ki. A szavai melengették a szíved, mert jól estek, amiket a füledbe súgott, de érezted, hogy nem akkor kéne segítened a saját lelkeden. Fyodor akkor kérdezett a szabadságod után, mert - igaz, tagadta - de sájnálta, hogy elvette ezt tőled. Fyodor-nak is megvoltak a saját érzései, amiket elfedett a világ elől, neki is voltak döntései, amiket megbánt, és igaz, te nem ezek közé tartoztál, a fogva tartásod annál inkább.

– Régen. De már annyira, hogy nem is emlékszem pontosan.

– Tudtad, hogy nagyon rosszul hazudsz? – Fyodor átlátott rajtad, ahogy ott, a karjaiban fekve beszéltél hozzá.

Te inkább elnéztél, mert nem akartál szembenézni az igazsággal. Fájt volna Fyodor szemébe mondani, hogy nem egyszer már a megölésén elmélkedtél, azonban később megszeretted. Magadnak sem akartad bevallani, neki pláne nem, tehát inkább csak mélyebbre bújtál a karjaiban, hogy eltűnj a szemei elől.

– Ha szeretnél, bármikor elmehetsz. – Fyodor hirtelen hangulat- és szabály változtatása meglepett, mert megszoktad, hogy hű marad önmagához. Akkor azonban eltért a megszokottól és mehijedtél, hogy tényleg beteg lett. A homlokára tetted a kezed, az azonban fagyos és hideg volt.

– Ha akartam volna, már nem lennék itt. – a szavaid meghatották, mert azt hitte, más napra már nem talál ott, viszont örült a fejleménynek. Megtudta, hogy szereted, mindennlé jobban és mellette fpgsz maradni, akkor is, ha ő a szeme fényénél is jobban félt.