KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Dazai Osamu: Máskor Jussak Eszedbe!

Verőfényes napsütés forralta Yokohama épületeit. Főszereplőink panellakásában is forróság honolt, megfullasztva a benne élő embereket, annak ellenére, hogy kivétel nélkül az összes ablak nyitva volt.

Naito vidáman sétált haza felé. Nem igazán zavarta, hogy sötét ruhái elnyelik a nyár eleji meleget, bár kabátját már a kezében vitte. Hosszú, vörös haját most egy copfba fogva hagyta a hátára simulni. Mosolygós arcal haladt, hisz bátyjával találkozott hosszú idő óta először.

Dazaiban ritkán csordult túl a belső fájdalom, de mikor megtörtént, akkor a föld alá lökte őt. Megkérdőjelezett mindent, mindenkit, mindennek a miértjét. Nem érdekelte semmi és ez a vigasztalásában sem jelentett előnyt.

Kulcsok zörgése hallatszott, de ez nem izgatta a barna hajút.

Naito a kulcsoknak helyet adó tálba tette sajátjait és hangosan elkiáltotta magát, hogy hazaért. Meglepődött, mikor nem hallott választ. Dazai rgy órával előbb elindult nála és ő még Chuuyával is találkozott, így nehezen hitte volna el, hogy a kötéses még nincs otthon.

A konyhába vándorolt. A lámpa a természetes fény ellenére fel volt kapcsolva. Naito beljebb ment, körbe járta a szobát, és csak mikor a konyhapult elé ért hallott valami üveges törést. Le nézett, és csak akkor adott hálát, hogy nem vette le a cipőjét, mikor meglátta a sok üvegszilánkot a padlón.

Naito agyán ezernyi borzasztóbbnál borzasztóbb szituáció játszódott le, miért van az egyik pohár szilánkokra törve a padlón. Balszerencséjére az agya a legrosszabb eshetőségnél állt meg, így - nem érdekelve, hogy a cipőjéből hullik a föld - rohanni kezdett a háló felé.

Az ágyón fekvő Dazai vállai rázkódtak és szipogott. Naito rögtön tudta, mit csinál, így közelebb ment hozzá. Tudta mit kell tennie, de az ösztönös aggodalom hatására nem tudott cselekedni.

Dazai, Naito akárhogy kérlelte, nem kelt fel, a lánynak úgy kellett felhúznia fekvő helyzetéből. Szemeiből továbbra is folytak a sós könnyek, amik sötétre színezték a fehér lepedőt. Nem nézett a lány szemébe, nem volt rá képes, nem akarta hogy így lássa.

-Osamu, mi történt?

Naito hangja aggodalomban ázott. Sejtette, hogy Dazai megtelt, de ha valami történt tudni akart róla.

  Dazai nevetést próbált imitálni, de csak sok, fájdalmas sóhanak hallatszott egymás után. Akárhogy próbálta, Naito előtt képtelen volt felvenni a mindennapi maszkját.

-Nem érdekes.

Hazudott. Ügyesen csinálta, Kunikidának vagy Atsushinak fel sem tűnt volna. De Naito más volt. Ő hallotta az apró jeleket, érezte a hazugságot Dazai hangjában, bele látott a férfi lelkébe.

-Hazudsz, Osamu. Miért hazudsz nekem?

Dazaiból előtört egy hullám, nem bírta tovább és hangosan zokogva hagyta, hogy a lány magához húzza.

Nem akart megnyugodni, azt hajtogatta, "Nincs értelme élnem", egyszerűen össze görnyedt a fájdalma súlya alatt. Hirtelen állt fel, Naito reagálni sem tudott rá. Dazai a hajába markolt és fel-alá járkált a szobában.

-Minek éljek? Nincs értelme.

-Ugyan már, Osamu, egy csomó dolog van, amiért élhetsz.

-Mégis mi?

Dazai hangja kétségbe esett volt, már nem tudta mit beszél.

-Például én!

A vörös hajú felemelte a hangját, megfeledkezett a világról és a bántottságát próbálta elrejteni.

Dazai szemeiből elapadtak a könnyek, rájött, milyen ostobán figyelmen kívül hagyta szerelmét. Oda ment hozzá és szorosan magához ölelte. Nem figyelt az időre, csak Naitora, soha többé nem akarta elengedni.

Naito továbbra sem mondott le arról, hogy Dazai-val ketten egy erdőben éljenek, mégsem tette szóvá. Ezzel ellentétben Dazai mellett ott ült élete értelme és feltette a kérdést, "Mi értelme élnem?". Bűntudata volt és szégyellte magát.

-Bocsánat.

Naito elmosolyodott.

-Semmi baj, Osamu. Csak kérlek, máskor jussak eszedbe!

                               {×}

LunaNaito-chan kérésére
Kicsit rövid lett, remélem nem baj.