KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Dazai Osamu: Kishableány

Dazai lenge fehér ingje, akár egy zászló lengett az enyhe szélben. A kapitány a királykék tengert szemlélte, mintha a fehér habokon kívül bármi érdekeset láthatna rajta. A barna hajú már napok óta haldoklott az unalomtól és nem talált eme ritka betegségre gyógyszert.

Mikor már lendítette volna a lábát, hogy a kéken tündöklő víz felől elemelve újra a hajója fedélzetét érje csizmája talpa valami megütötte a fülét. Vízcsobogás hang volt, mint mikor valaki belenyúl a vízbe és megmozgatja a kezét. A barna vissza nézett, a szél orrába fújta a magával sodort sós illatot. Dazai lenézett a nagy fából épített hajó aljához, sietve előre hajolt, hasa a korlátot érte, kalóz kalapja pedig elindult a víz irányába. A férfi szemében meglepődöttség, sőt, talán először egy csipetnyi rémület tűnt fel, amint meglátta a hang forrását.

Egész életében azt hallgatta, hogy a hableányok kitalált lények, a létezésük mindössze egy mítosz, amit valamelyik részeg kalóz talált ki, valaki pedig komolyan vette. Dazai-nak annyiszor mondták már ezt, hogy egy idő után lelkesedése a misztikus lények iránt alábbhagyott, majd teljesen eltűnt, felnőve pedig nevetett azokon, akik hittek bennük. Akkor mégsem gondolta, hogy hallucinál, nem tapsolta meg a legénységét, hogy milyen mókásak. Elvarázsolta a teremtmény, melyben egészen addig nem hitt, alig tudott másra gondolni. Figyelte minden apró mozdulatát: ahogy mozdult az ujja, ahogy figyelte a hajót, vagy ahogy arrébb úszott és kíváncsisággal telt tekintettel felfedezi hogyan néz ki egy hajó alulról.

Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy az ártatlan hableány egyszer észrevegye megfigyelőjét.

A vörös hajú megijedt attól, hogy észre vették, a vízbe akart menekülni, mikor Dazai utána szólt.

- Várj! Ne menj el!

A lány vissza nézett a hangra és a másikra nézett. Dazai-nak akkor volt először lehetősége megtekinteni az arcát. A sellő zöld szemei félénken, enyhén várakozón néztek fel rá, mintha az üzenték volna, "siess, mennem kell".

- Hogy hívnak?

A másik habozott egy kicsit, dazai-nak az is eszébe jutott, hogy esetleg nem tud beszélni.

- Naito-nak. Téged?

Dazai a hang hallatán elbűvölődött. Naito egész lénye az édes, valakinek geil mézet juttatta eszéme.

- Dazai vagyok, Dazai Osamu. Örülök a találkozásnak, Naito-chan.

Naito szintén elmerült az addig idegen lényben. A szülei, sőt, az egész családja azt tanította neki, hogy az emberek rosszak és csak elvesznek. Emiatt nem is engedték a part közelébe se, sőt, a víz teteje felé se nagyon mehetett, mintha bezárták volna egy börtönbe. Az emberek néha nem gondolnak arra, hogy ha megtiltanak valamit, az csak még inkább vonzani fog. Naito pedig életében először rámosolygott egy emberre.

LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett.