KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Nakahara Chuuya: Mert Idióták Uralják A Világot

- Na, [Név], ne sírj, mondd, mi a baj?

Chuuya aznap este egy addig ismeretlen téren segített a barátnőjének.

.

.

.

Aznap este a csillagok fénye valahogy másként hatott Chuuya számára. Mintha az apró fények nem egy szép emléket ígérnének minden sétáló párnak, akik egy romantikus estét élnek át. Nem, aznap teljesen máshogy ragyogtak a maffiózó számára, mintha késsel fenyegetőző rablók lennének. Chuuya először azt hitte egyszerűen csak fáradt és képtelenségeket lát már a csillagoktól is.

Aznap este a szél túl erősen fújt, mintha próbára tenne minden embert, akit kell, vagy saját magát tesztelné és megkérdezné önmagától: na, vajon hágy embert vagyok képes elsodorni? Chuuya pirosas fényével azonban szembeszállt a láthatatlan gonosszal és tovább fárasztotta agya fogaskerekeit a különfépe világvége elméleteivel, amiket kitalált.

Aznap este az ég is vészjóslóan sötét volt. Mintha az ördög a világ legsötétebb fekete tintáját a notte kék égre megmutatva, hogy övé a világ. Mintha a felhők aznap mindenképpen el akarták volna foglalni az eget. Chuuya-nak pedig akkor állt össze a kép.

Onnantól kezdve csak futott, sőt, sprintelt az otthonáig, remélve, hogy kedvesét ott találja. Kétségbeesett, nem tidta kitalálni, hogy mi történhetett vele, emiatt pedig még gyorsabban futott.

Hogy miért azt próbálta kitalálni mi történhetett a barátnőjével? Az ok nem egyszerű, aki nem áll közel Chuuya-hoz ki se találná, de elmagyarázható. [Név] áldott volt, a képessége pedig lehetővé tette, hogy üzeneteket küldjön. De nem szavakkal, nem elolvasható üzeneteket. Aki megkapja, az apróságokba, amik másoknak fel sem tűnnek belelátja a lány érzéseit. [Név] viszont még azt se tudja kihez jutnak el az üzenetek. Már ösztönből annak küldi őket, akire abban a pillanatban a legnagyobb szüksége van.

Chuuya betörte a lakás ajtaját. Trappolva csörtetett be a lakásba és folyton folyvást csak [Név]-át/-ét/-it/-ót kereste. Végül benyitott a hálószobába.

[Név] a padlón ült, sírt, arcát két apró kezébe temette, azokat pedig két felhúzott térde mögé bújtatta. Chuuya leült mellé, átkarolta és azonnnal kérdezni kezdte.

– [Név], drágám, mi a baj? Mondd el, kérlek, hadd segítsek neked?

– Miért van az... Hogy amikor már azt hiszem, hogy megjavultak körülöttem a dolgok... Akkor kiderül, hogy teljesen egyedül maradtam?

Chuuya végtagjai megdermedtek, keze megállt [Név] hátán. Valami elpattant benne, nemtörődve azzal, hogy később nem kevés pénzükbe fog kerülni a padló javíttatása törte azt össze képességével. [Név] összerezzent. Tudta, hogy ilyenkor le kell nyugtatni Chuuya-t.

– Melyik volt az? – Chuuya hangja szinte dühből született akkor, annyira át volt vele itatva. [Név] nem válaszolt, ezért ő felemelte a hangját. – Melyik volt az, [Név]!? Melyik idióta bántott téged!?

– Csak válaszolj a kérdésemre!

Chuuya állta [Név] bánattól könnyes szemeit, de a következő szó még rajta is kifogott.

– Kérlek!

A kalapos sóhajtott, bár akkor nemigazán lehetett kalaposnak hívni, mivel fejfedóje már réges-rég a földön hevert valamelyik hirtelen mozdulata miatt.

– Azért, mert idióták uralják a világot, [Becenév]...

... Ezek az idióták pedig azt hiszik, hogy övék a világ.