KETTEN, MAGÁNYOSAN | ᴀɴɪᴍᴇ ᴏɴᴇsʜᴏᴛs

Akutagawa Ryuunosuke: Miénk A Világ

Aznap, mikor a nap a reggel skarlát piros színe vérre emlékeztette a maffia tagjait. Aznap, mikor a katonai rendőrség is a maffia épületébe ment. Aznap reggel, mikor valaki azt hitte nem lesz semmi gondja az életében. Aznap reggel a maffiát földbe döngölte a jónak nevezett kormány. 

Aznap reggel senki nem pánikolt semmiért. Nakahara Chuuya kalapját az arcára ejtve pihent egy az előtérbe helyezett kanapén, miközben a szokásos alapzajt hallgatta. Mori Ougai elbűvölve figyelte, ahogy az ő drága Elise-e egy új fodros-bodros ruhába bújt egy kis édességért, miközben az embereknek dirigált. Ozaki Koyo a vörös úriember mellett ülve, kezében egy csésze gőzölgő teával halgatta Mori utasításait és figyelte az emberek kora reggeli erőfeszítéseit. Akutagawa Ryuunosuke az egyik szürkére festett fal mellett állva figyelte a történéseket barátnője, [Teljes Név] és húga, Akutagawa Gin társaságában.

Senki sem számított a fegyveres katonákra és a hirtelen támadásra. Mindenki hirtelen állt fel, mintha egy méh vagy darázs megcsípte volna a vállukat. Azokat, akik gyilkos, fenyegető képességekkel rendelkeztek rögtön meglőtték. Akutagawa kézen fogta a barátnőjét és a húgát, majd az egyik hátsó ajtóhoz rohant. Aki látta e tettét, az magában elmormolt egy sayonara-t.

Kiérve Akutagawa nem állt meg. El akart menekülni a helyszínről. Szíve-lelke a maffiáé volt, abban a pillanatban mégsem maradhatott megvédeni a társait. Mellette volt az utolsó két szerette, akiket nem akart se hagyni meghalni, se egyedül hagyni. Tudta milyen, amikor magad kell boldogulnod, nem kívánta igazán senkinek, így Gin-nek és [Név]-nak/-nek sem. Erősen fogta a két lány csuklóját, az se érdekelte volna, ha azok ből, hús és csontok helyett üvegből lennének. Ő csak messzire akart kerülni a maffia magas tornyától.

Egyikük sem számolta, mennyi ideig menekültek. A sötét hátsó utak, ahova a rendőrség nem megy figyelmet igényel, mert a járőrök helyett mennek oda más nem kívánatos személyek. A maffia tagjai is ide tartoztak régen, mondhatni az árnyék volt az otthonuk, azonban ezt a biztonságos menedéket aznap elvesztették. A Dokk maffia az erejéről volt híres, azonban egy szervezet, amit egyszer már legyőztek nem tűnik olyan fenyegetőnek az emberek szemében.

Végül Akutagawa megállt és a térdeire dőlt, kezei alig tartották meg a felsőtestét. Lihegett, kapkodta a levegőt, azt hitte köhögő rohama lesz. A mögötte lévők sem néztek ki máshogy. Gin eldobta a szürke maszkját, [Név] pedig a földre ült, nem törődve a betonon száradó kosszal.

Kétségbe voltak esve. Mindhármójukat kereste a rendőrség, az arcuk ki volt plakátolva néhány helyen, sőt, Akutagawa-é minden sarkon, vagyik minimum a városból el kellett menniük ahhoz, hogy valahogy meg tudjanak élni. Akutagawa egy faládára ült, amiért három nappal később jött volna el egy szállító hajó, aminek érkezésekor még Mori-san is kijött volna a kikötőbe. A férfi arcát két kezébe temette. Kétségbeesve kutatott megoldás után, mikor egyik kezét egyik kísérője megérintette.

– Ryuu!

A fekete hajú felnézett gyakorta hallott beceneve hallatán. Először rühellte, egyenesen kirázta a hideg, ha meghallotta a rövidítést, idővel azonban hozzászokott, majd megszerette. A szürke szemű bólintott, jelezvén, hogy figyel.

– Csak menjünk el!

Akutagawa össze vonta a két nemlétező szemöldökét, majd dühös hangnemben válaszolt.

– És hova a fenébe akarsz menni, [Név]?

– Akárhová! El innen! Európába vagy Amerikába! Akárhova mehetünk, Ryuu! Fiatalok vagyunk még mind a hárman, előttünk áll egy hosszú élet, miénk a világ!

[Név] elszántan beszélt, Akutagawa-ban az is felmerült, hogy csak a sokk miatt van, és a lány valójában fel se fogja mit beszél. Valószínűtlennek tűnt, amit mondott. Lehet, hogy fiatalok, de továbbra is körözik őket, Yokohama környékénis valószínűleg vannak róluk plakátok, emiatt pedig lehetetlennek tűnt minden szó. Mégis, igaz, egyikük sem merte bevallani, de volt abban az utolsó három szóban valami csábító, aminek nem lehet nemet mondani.