Megvalósítani ~DNF-KarlNap~

11. nap (2)

Dream megigazította a maszkját, mielőtt elhagyta volna a szobát, és üdvözölte a folyosó falát támasztó Wilburt.

-Oh, készen vagy!-örvendezett.

-Igen.-kuncogott halkan.

-Nos? Hogy tetszik L'manberg?-Wilbur kinyitotta az ajtót, a hideg levegő ezzel az arcukba csapódott. Vékony réteg hó fedte a várost, mintha enyhén meghintettek volna mindent porcukorral.

-Igazából...-megállt, és a tekintetével a hóban játszó két kisgyereket kezdte nézni, akik nem sokkal később már apjuk karjaiban rugdalóztak, tiltakozva, hogy bevigye őket.-Gyönyörű, azt nem tagadom.-mosolygott, majd folytatták útjukat a hófedte járdán.

-Valóban egyedülálló.-kuncogott vigyorogva. A kezére húzta a bőr kesztyűit, és integetett az egyik telken dolgozó földművesnek.

-Észrevettem, hogy Brit vagy, csak mint a testvéred.-jegyezte meg Dream. A csizmája alatt ropogott a hó, ami nyugodt háttérzajt keltett.

-Az öcsém és én egy évvel a kitörés előtt költöztünk Edmontonba, hogy a nagybátyánknál maradjunk. Hat hónappal később csatlakozott hozzánk apánk. Miután elszabadult a pokol, apám és nagybátyám sikeresen szervezett egy kis közösséget, amely azóta rengeteget fejlődött, nőtt és gyarapodott.

Egyértelműen büszke volt arra, amit elértek.

-Neked és a családodnak sikerült valami zseniális dolgot alkotnotok.

-Tudatában vagyunk, ám a dolgok nem olyan jól alakulnak. Egy rivális frakció, a Reductioners, állandóan visszatér, és a terményünk hatalmas százalékával távozik. Igaz, hogy nagy a létszámunk, de ennek nem kevés része család vagy gyerek. Nem lenne hát becsületes, ha harcolniuk kellene az életükért, így inkább megadjuk az ellenséges közösségnek, amit kérnek. Apám próbált beszélni ez ügyben velük, ők pedig ott helyben megölték. A nép megrendült...-sóhajtott egyet, a forró lehelete hamar elveszett a hideg szellő áradatában.

-Ez rettenetes, sajnálattal hallom.

-Sajnálatos módon már ez az élet.

Megfordultak egy sarkon, egy hatalmas fehér templom tárult eléjük, a kereszten rögtön megakadt Dream szeme.

-Egy könnyedebb téma, vallásos vagy, Dream?

-Hát... Volt egy idő, amikor hittem abban, hogy valami számunkra felfoghatatlanul hatalmas hatalommal bíró személy, Isten, ha úgy tetszik, tevékenykedik. Amikor minden elesett, azt hiszem, csak hihetetlennek kezdett tűnni, hogy valaki engedné, hogy ilyesmi történjen.

Elővette a pénztárcáját, és az egyik kis zsebből kihúzott egy fényképet, amin ő, a húga és az anyja mosolygott, mögé pedig egy kereszt medál volt tömködve. Becsukta, és visszarakta a zsebébe.

-Van egy plébánosunk, bemutatlak neki! Biztos vagyok benne, hogy örülne, ha részt vennél az egyik tanításán. Vasárnap lesz!

-Tudod a dátumot?

-Hát persze! Ma péntek van, hogy pontos legyek, péntek, kettőezer-huszonöt, október tizennyolcadika.

-Nem tudtam a dátumot a kezdetek óta! George, Nick és én próbáltuk számolni, de egyszer összezavarodtunk, és feladtuk.-nevetett. Milyen egyszerű feladat, csak számolni a napokat! De volt fontosabb dolguk is. 

-Menjünk be, a hó egyre erősebben esik.-mosolygott Wilbur, betolva a templom ajtaját, előre lépve, hogy tartsa Dreamnek is.

Az épületben meleg volt, tölgyfa illat árasztotta el. Pár rövid sornyi pad foglalt helyet, előttük pedig egy szószék, rajta egy bibliával.

Egy alak kilépett az egyik hátsó szobából, kicsit megugorva, amikor észrevette Wilburt és az új lakót.

-Zak atya!-üdvözölte boldogan Wilbur.

-Az atya olyan hivatalos. Hívj csak Zaknek, Wil, már megbeszéltük.

-Igazából nem is vagy plébános.

-Igazad van, nem vagyok. Az emberek csak azt hiszik, szimplán azért, mert hozzámentem a plébánoshoz. Nem is értem azt az egész Isten témát.

-Miért viseled akkor az egyenruhát?

Zak vállat vont.

-Azt mondta, hogy jól áll.

-Skeppy, kihez beszélsz?-kérdezte egy hang abból a szobából, ahonnan nem sokkal hamarabb távozott.

-Wilburral és a barátjával!-kiáltotta vissza.

-Ooo, egy újonc?-örvendezett.

A férfi lefagyott, amikor felnézett Dreamre. A szemében könnyek gyűltek.

-Clay...-motyogta hitetlenül, a szája enyhén tátva maradt.

-Nem...

Majdnem megfojtották a szavak, amiket visszatartott.

-Ti ketten ismeritek egymást? Remek!-vigyorgott Wilbur.

-Ő Clay? Azt hittem, hogy ő meghalt, Bad!-ráncigálta Zak Bad karját.

-Én is.

Egy szót sem szólt. Annyi éven keresztül marta őt a bűntudat, annyi éven keresztül mindenféle szeretetet visszautasított, annyi éven keresztül undorodott magától... Tudta, hogy örülnie kéne, de mégis szomorú-... De mégis össze volt zavarodva.

Kirohant a templomból, át a házak közötti vékony utcákon. A hó egyre erősebben esett, már bokáig süllyedt benne.

Elért a házig, és addig püfölte az ajtót, amíg George a szemét dörzsölgetve ki nem nyitotta azt. Dream bevágta maga mögött az ajtót egy frusztrált csattanással, mielőtt olyan szorosan magához nem húzta a fiút, hogy egyikük sem kapott levegőt.

-Dream mi a baj? Mi történt?-kérdezte George, miközben lágyan paskolta a barátja hátát.

-Kibaszottul szeretlek, George.

-Dream mi történt?

-Szeretlek, szeretlek, szeretlek!-folytatta, ignorálva a másikat.

-Nem értelek...

-Csak fogd be, és hagyd, hogy beszéljek!

-Oké...

-Szerettelek több éven keresztül, most is szeretlek, mindig is szerettelek, mindig is szeretni foglak. Annyira szeretlek, mint tegnap, vagy ha lehetséges, akkor még jobban. 

-Dream-

-Csak legyél az enyém, George, kérlek.

-Leszek a barátod, Dream, de mi szar történt?!

-Nem kell félnem többet.

Magyarázat :]

Dream bevallotta a rég tartogatott érzéseit Georgenak, azért csak most, mert végignézte Bad halálát. Nem mert senkit közel engedni magához, de így, hogy tudja, hogy életben van, már megtudja tenni.