A sötétség átka

23

Piros. Miért van ennyire piros. Miért vagyok ennyire pirosban, és miért nem vagyok halott? Darabjaimra hullottam. Átéltem életem legfájdalmasabb legtraumatikusabb élményét. Azt hittem meghalok! Miért nem lehetne már igazam? Miért nem kaphatom meg a nyugim. Annyira fáj itt lenni... mint akin átment az úthenger... Ötvenszer... oda-vissza...

Na mindegy... nincs mit tenni... legalább üljünk fel, és nézzünk meg valami mást is a plafonon kívül. Ez természetesen pont olyan fájdalmas és bonyolult műveletnek bizonyoult, mint amilyennek tűnt. Nehéz magad összeszedni egy úthenger után. A falnak dőltem és behunytam a szemem, mert kiderült hogy ennek a nyomoult helynek minden egyes fényárnyalata bántja az ember szemét...

- Vuk már nem lehetek – motyogtam – A sötétség egyáltalán nem a legjobb barátom. – Aztán meghallottam a hangokat, és kényszerítettem magam hogy kinyissam a szemem. Valahol ajtók csapódtak és sziréna... idegtépően hangos sziréna... miért lepődök meg... ezen a helyen minden idegtépő. – Wow! A fehér hely elpirult hogy láthat. – mormogom az orrom alatt... de már a szarkazmusom se a régi. Ebben a pillanatban kivágódik egy ajtó... mögöttem és belezuhanok a sötétbe. Illetve csak hiszem hogy sötétbe: igazából egy díszkivilágított de kihalt metróalagútba. Legalább nem esek pofára. Bárki is nyitotta ki mögöttem galád módon az ajtót, legalább annyi jóérzés volt benne hogy elkapjon mielőtt újra bekoppintom a buksim. Arra azonban nem készültem fel kellőképpen, hogy a következő pillanatban már egy pisztolycsővel találom szembe magam.

- Melyik vagy?

Próbáltatok már, hogy közben épp összefostátok magatokat? Lehet pár perce még azzal dobálóztam mennyire jobb lett volna meghalni, ebben a pillanatban éppen úgy döntöttem mégsem akarom még megnézni a túloldalt. Ennek ellenére konkrétan a kérdést sem értettem. Szóval maradt a hal a szatyorban üzemmód ismét, némi ha megtennéd hogy nem húzod meg a ravaszt míg felfogom mire gondolsz? - szal fűszerezve.

- Fogalmam sincs miről beszélsz? – kijelentésnek szántam, de inkább kérdésnek hangzott.

- Oké, akkor a nehezebb úton megyünk. – mondta, majd egy picit lejjebb eresztette a fegyver csövét, így már megmarad az arcom ha meghúzza a ravaszt, de valószínűleg ugyanúgy meghalok. Ehelyett azonban csak lendületből orrba vágott (mi a fene baja van itt velem mindenkinek? Miért bánt ez a világ?) egy – Ez fájni fog. – kíséretében. Hát kösz. Épp eleredt az orrom vére... jó hogy fájni fog. De a meglepetés áradatnak itt még nem lett vége. Ezután fejet hajtott, hogy és hogy ismét sokkot kapjak a következő hagyta el a száját:

- Sajnálom Alíz kisasszony. Üdv itthon. – Reakcióm? Amit mondani akartam: Először is ki a fene vagy honnan tudod a nevem és mi a fenét értesz otthon alatt? Hogy mit mondtam igazából?

- Mióta vagyok kisasszony, és mióta magázódom? - Nem mintha a válaszának több értelme lett volna, tekintve hogy átnézett a vállam felett, és annyit mondott:

- Futás!