A sötétség átka

24

A pendrive fémesen csillogott a kezében. Úgy szorongatta mintha az élete múlna rajta. Annak, aki otthagyta neki talán így is volt. Aki most a kezében tartotta már nem tudta mit jelent számára. Egy emléket. Egy esélyt a szebb jövőre. Valamit, ami más lehet. Már nem lenne szüksége rá. Csak egy videó volt rajta, amit megnézése pillanatában automatikusan mentett a memóriájába.

- Szia Saci! Én te voltam... – ezzel indul a videó, a lány azonban, aki talán nem is nevezhette magát lánynak, már sokkal inkább érezte magát a S.A.C.I. -nak azaz a Sürgősségi Alakulat Civil Identitásának, mint emberi lénynek. Inkább volt egy régmúlt kislány fémszobra, mint a valódi lány. Butaság volt azt hinnie, hogy valaha lehet több... Hogy bárkinek is számít, azon kívül hogy levadássza és kinyírja Alízt, még mielőtt erre a helyre érne. Ezzel már elkésett. Annyira egyszerű lett volna. Hányszor maradt vele kettesben. Sejtelme sem volt róla kicsoda. Két másodperc: ennyi időbe telik felemelnie a kezét és beleküldeni a sugárvető teljes munícióját. Dicsőségbe jöhetett volna haza: hősként, ünnepelnék, és nem ülne itt magában a metróalagútban mint valami kivert kutya. Nem indul be rá a riasztó. Nem tekintik a rendszer ellenségének. És mindezt egy korábbi rendszerhiba miatt, aki hitt benne hogy emberi lény, és hogy számít valakinek. Hogy is lehetett ilyen ostoba. Hogy hihette azt hogy tévesen restartolták, hogy igazából csak kihasználják, hogy igenis van lelke, ami még mindig Alíz testvéreként tartja magát számon. Korábban szembe kellett volna néznie a tényekkel. Ő csak egy darab fém. Egyetlen emberi darabja sincs. Ha úgy tetszik tarthatja magát egy műszaki csodának. Egy kiegyezésnek a mágia és a tudomány között. De bármilyen csodálatos is műszakilag, nem érhet fel egy igazi emberhez. Soha nem lesznek egyenrangúak. Mindig is ő lesz a darab vas, akiért feláldozták egy kislány lelkét. Pont annyira nem tehet róla mint ahogy Pinokkió sem tehetett róla, hogy kifaragták. – mondta a lány a videón, aki annyival emberibbnek hatott mintha tényleg Saci lenne, és nem egy betűszó. Olyan jó volt azt hinni hogy neki is lehet heppiendje. Hogy lesz belőle igazi kislány. Annyira egyszerű, és annyira logikátlan.

- Kezdek rájönni dolgokra. – fejezte be Saci, aki lánynak hitte magát. – tudom, hogy ijesztő lesz. Tudom, hogy ezt a történetet már nem én fejezem be...

Bízott benne. Megosztotta volna vele a legnagyobb titkát, csak mert egy múltbeli énje, aki a barátja volt hitt benne. Hitt abban, hogy nem kell ellenségeknek lenniük. Még azután sem bántotta, elutasította. Időt kért, de igazából csak nem akarta látni. Sacit szerette, SACI-t már nem, pedig számára nem is akkora a különbség. Megadta neki az idejét, el akart tűnni, hogy kezdetleges, csodálatos, számítógépmentes agya feldolgozhassa az információt. És mit meg nem adott volna, azért hogy valaha megkóstolhasson egy kávét...

Kész lett volna szembemenni mindennel érte. A mai napig nem értette mit keresett a házban mikor visszatért a frissítésből, SACI az utolsó csavarjára is megesküdött volna, hogy aznap fájdalmat látott a szemében. Akkor még nem tudta kicsoda. De az élmény meggyőzte, hogy higyjen a videónak, ahol saját magának könyörgött a lány életéért.

Aztán már csak egyszer beszéltek. Lehet ő is rosszul kezelte a helyzetet. Úgy vélte bizalmat csak bizalommal lehet elérni. Tehát adnia kell valami értékeset ahhoz hogy kapjon érte valami ugyanolyan értékeset. Saci is ezt tanácsolta. El akarta neki mondani. Mielőtt elvitték el akarta mondani. Még csak nem is sejti milyen nehéz dühösnek és csalódottnak lenni így. Fogalma sincs hogy ha akarja beleapríthatta volna őt a hülye kávéjába, és még meg is dícsérik érte. A pendrive behorpadt a kezében annyira szorította. Visszatette a zsebébe, nehogy eltörjön. Ekkor hallotta meg az ajtócsapódást.

Elindult a zaj irányába. Nem tartott sokáig, míg megtalálja. Ha akar bárkinél gyorsabb tud lenni: Alíznál és a kiállhatatlan főmufti fiánál is. Nincs esélyük. Ezt ők is tudják. Látja a félelmet a szemükben. A srác reflexből áruló testvére elé áll, és felemeli a fegyvert, de remeg a keze, és SACI tudja, nem tudná időben meghúzni a ravaszt. Látja a szemén, hogy ő is tudja, hogy minden emberi lénynél jobb a reakcióideje. Felemeli a kezét és előhívja a sugárvetőt.

- Ezt nem azért teszem, mert bárki is kéri. Túl vagyunk a szivességeken – mondja, miközben az első lövés lepattan az maga köré húzott energiapajzsról, és visszaverődve majdnem telibe találja a srácot. Többet nem próbálkozik. – Azért teszem, -folytatja , mondanivalóját, mintha mi sem történt volna - mert ezt a történetet én fejezem be, és én így szeretném befejezni. – ad két másodpercet pajzs nélkül. Majd elsüti a fegyvert.