A sötétség átka

27

Bajusz úr úgy tűnik azóta sem kapta meg a reggeli kávéját, mert még morcosabbnak tűtn, mint korábban. Mintha egyenesen én loptam volna el az orra elől. Bár így lett volna. Szívesen fizettem volna neki hat kávét is, ha ez megoldja a problémát, de még ha történetesen kávéba folytom az is csak részben hárítaná el a veszélyt. Itt tényleg mindenki utál. Kivéve a „nyomi többre érdemes hivatalnokot", akivel saját állítása szerint nem sokra megyek.

- Bármi út innen el? – fordultam Marcushoz, még mindig a padlón kuporogva egy üléssor takarásában.

- Figyeltél te az előbb? – szóval tényleg száz százalékosan feladta. Hát ez csodás. Azért egy próbát megért...

- Szóval veled is csak többen vagyok!

- Ideje közbeszólnom. – emelte fel a fegyverét bajszos barátunk. Majd meghúzta a ravaszt, és lelőtte Sacit, aki ekkor döntött úgy, hogy beesik a tetőn.

- Hoppá! Bocsi bocsi – kezdett szabadkozásba, amitől rámjött a nevethetnék. – Én csak... éppen kíváncsi voltam... ne zavartassátok magatokat... mintha itt sem lennék. – majd leült az egyik ülésre és érdeklődve figyelte az eseményeket. Meg mertem volna esküdni rá hogy korábban nem világított rajta az a kis piros lámpa. Nem volt azonban időm ezen gondolkodni. Sürgősen ki kell találnom valamit amitől nem nyiffantanak ki a szektáns idióták. Ideje... ideje beszélni a fejükkel. Felálltam kihúztam magam, és megvalósítottam az egyetlen ötletem. Védőbeszédbe kezdtem.

- Oké! Öhm. Akkor most... Az utolsó szó jogán... közölném, hogy... mind kapjátok be a jóslatotokat! – Saci felhúzta a szemöldökét, Mr Kackiásbajszom van sem erre számított, Marcus meg úgy tett mintha ott sem lenne, de azért én láttam, hogy titokban mosolyra húzza a száját. – De most úgy komolyan. Ti tényleg elhiszitek? Hogy visszataszítom az országotokat a sötét középkorotokba? Tisztában vagytok a ténnyel, hogy egy hónapja még azt sem tudtam hogy létezésetekről sem volt fogalmam. És ha nem másztok a nyakamba, soha de soha a büdös életbe közelébe se jutok a hülye kolóniátoknak? Vagy beszéljünk arról hogy mégis milyen sötétségől féltek? Világosak a falaitok, és talán csúcsabb a technikátok mint nekünk. Soha nem hordtok feketét, és soha nem megy le a nap a falaitok között. Elzárkóztok minden veszélytől. A sötétség minden külső jelét kerülitek... de már rég köztetek jár. Nem kellek én ehhez. Már rég megtalálta az utat a szép tiszta fehér világotokba. A ruhátok lehet hófehér, de alatta mik vagytok? Milyen sötétség kell ahhoz hogy hadjáratot indítsatok minden idegen ellen, ahhoz hogy kisgyerekeket gyilkoljatok? Hány ember életét tettétek tönkre, hogy sose térjek vissza? Ki hatalmazott fel titeket hogy a saját tesómmal akarjatok kinyiratni? Vagy hogy egyáltalán, hogy robotot csináljatok egy kisbaba lelkével? Neeeem nem barátocskáim. A hófehér ruhátok alatt már nagyon rég a sötétség az úr. Nem én vagyok a ti fenyegetésetek... Ti magatok vagytok azok! A sötétség átka már rég beteljesedett! Ezen a halálom már semmit sem változtat. Ha még mindig úgy gondoljátok, hát hajrá! Állok elébe! – néztem Bajusz úr szeme közé. Nehogy már azt higyje, hogy félek tőle (annak ellenére, hogy iszonyatosan majréztam, de ez nem tartozik rájuk).

A metrókocsiban síri csend lett.