A sötétség átka

14

Lassan becsuktam a kaput magam után. Saci még mindig ott állt a balkonon. Engem nézett, de nem voltam benne biztos hogy lát is. Mi az hogy nem emlékszik rám? Hol volt eddig? Hogy tűnhetett el még a számom is a telefonjából? Ekkorát nem halucinálhatok, ugye? Csigát megszégyenítő lassúsággal vánszorogtam el. Hogy eshetett meg mindez? Aztán észbe kapok. Jelenleg egyáltalán nem számít az ok. Csak a következmény. Vagy talán az sem... Áh, egyszerűen csak túlfilozofálom. Valószínűleg valami teljesen egyszerű, banális oka van az egésznek. Éljen, már megint visszatértem az okokhoz...
Majdnem nekimentem a kapunak.
- Túlgondolva. - motyogtam és berúgtam a kaput. Nem ezt érdemelte, de jelenleg az sem érdekelt volna ha kidől a helyéről. Egyszeres voltam dühös és halálosan fáradt. Anyuék még nem voltak otthon. Egyenesen a szobámba mentem. Végigdőltem az ágyamon, és hol magamat sajnáltam hol az okokon töprengtem. Egyik sem járt sikerrel.

Öt óra felé a szüleim is hazaértek. Ekkor jutott eszembe, hogy lecke is van a világon. Belevetettem tehát magamnak tanulásba. Mint egy eszement. Sosem tanultam még ennyit és írtam meg a leckéim egész hétre. A tanulás feledtette velem a veszteséget, és rövid időre eltüntette azt a sok megválaszolatlan kérdést amit az utóbbi napokban felhalmoztam. Aztán egy csendes családi vacsora következett. Szerencsére nem csak én voltam kimerült, így még sem próbáltak megbeszéltetni. Olyan furcsa volt a csönd, de mégis valahogy megnyugtató is. Aztán valahogy ennek is vége szakadt, és most itt fekszem az ágyamon, nézem a plafont. Gondolataim összefüggéstelen kuszaságként kavarognak a fejemben, és várom az álmot, ami talán megváltást hozhat. De az is késik. Ha lehunyom a szemem újra és újra a hófehér folyosókat látom, és a termet az ajtókkal ilyenkor újra és újra meg kell néznem, hogy az én ajtóm nyitva van. Gyűlölöm a bezártságot, bár ezidáig nem tudtam hogy ennyire. Csendesen hallgatom a konyhából kiszűrődő edénycsörgést. Valaki elrakja az edényeket a szárítóból. A jól megszokott mindennapi hang végül lecsillapítja a gondolataim, így nagy nehezen mégiscsak utolért az álom.

Sötétséggel indult minden. Aztán egyszer csak kivált a sötétből egy alak. Kék. Ennyit láttatott magából. Kék csuklyás köpenye alatt sötétségbe veszett az arca.
- Örvendek a találkozásnak feleség szólalt meg a férfi, majd mélyen meghajolt s ezzel látni engedte pár szőke tincsét. - Ám mind a magam mind a Megszöksz Únió nevében a legnagyobb tisztelettel, de óva kell döntenem a meggondolatlan kirándulásoktól otthonába. Mint tudja a Fény városának lakói nem nézik jó szemmel felségedet. Őszintén sajnáljuk a szüleit, de ne felejtse ők is az ön jövője érdekében mondtak le a sajátjukról...
- Oké, akkor most mondd el úgy, hogy értsem is. - szakítottam félbe a buzgón magyarázó fiatalembert. Egy szó sem volt tiszta abból amit hadovált. Milyen Megszöksz Únió? Mi van a szüleimmel? Milyen fény városa? És mi az hogy nem bírnak? Hisz azt sem tudom kik ők? És most komolyan melyik univerzumban vagyok én felség?
- Öhm. - hátrafordult egy pillanatra, szitkozódott, majd visszafordult. - Nincs sok időm. Csak ne menjen többé a Fény városának a közelébe, nem lehet mindig olyan szerencséje mint a mostani látogatása alatt. Élje az életét, de azért legyen óvatos, nagyon óvatos. Néha nem olyan egyértelmű ki barát és ki ellenség. Bár tudnék konkrétumokat mondani, de sajnos... - újra hátrasandított, és egy pillanatra mintha fények villogtak volna mögötte.- nem fontos. Szóval legyen boldog, ne tegye feleslegessé száműzetésünket ostoba döntésekkel. Az Unió ön mellett van, többnyire. Jelenleg belső gondokat oldunk azután ismét jelentkezünk. Addig pedig mondanom sem kell válogassa még kikben bízik. - itt már konkrétan hadart a fények pedig egyre közlekedett... - A csudába. - na jó nem teljesen ezt mondta, cenzúra na... - Ég önnel! - csettintett. Ebben a pillanatban kezdett el pittyogni az a mocsok ébresztő.