A sötétség átka

6

Amíg nincsenek igazi barátaid, elképzelni sem tudod milyen szörnyű érzés azt mondani, már csak voltak. Főleg, ha elvesztésük a te lelkeden szárad.

Már lassan egy hete nem beszéltem Lucával. Nem rajtam múlott. Tudom, ezt a legkönnyebb mondani, de ezúttal valóban így volt. Azóta a nap óta nem volt iskolában, s én nem tudtam merre lakik. A telefonja pedig csak az üzenetrögzítőt kapcsolta. Hiányzott, annyira, mint még talán soha senki. Már százszor megbántam a kirohanásomat, olyan szívesen kérnék tőle bocsánatot, de nem tudok. Nem ad rá alkalmat. Látszólag halál komolyan gondolta, hogy nem rontja többet a levegőmet. Hát tényleg nem teszi. A fenébe is nem örülök neki, hogy ennyire tartja a szavát. Kismillió üzenetet hagytam neki, de eddig egyre sem válaszolt, ráadásul nemsokára letelik az utolsó hét is a négy hónapból, és ha igaza van, akkor nemsokára megint eltűnik a városból. Nem szeretnék haragban elválni.

Egy újabb nap, egy újabb esély, de ezúttal ez az utolsó. Ma telik le ugyanis az a bizonyos négy hónap. Korán keltem, bár a valószínűleg a le sem feküdtem jobban kifejezné az állapotom, mégsem éreztem magam álmosnak. Az egyetlen hasznos dolog az összeveszésben, nem kell minden egyes reggel eljátszani a hattyú halálát felkeléskor. Ezúttal sikerrel járok! - ezt mantráztam végig míg készülődtem. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy unalomig ismételgessem a mondatot, hisz a sokat mondogatott hazugság egy idő után igazsággá válik. Mindennél jobban szerettem volna hinni benne, hogy meg tudom csinálni, csak az a baj, hogy a lelkem mélyén már lemondtam róla. Azt pedig az anyukám szokta mondogatni még régebben, amikor gyakrabban találkoztunk:

- Ha te nem hiszed el hogy sikerülhet, más sem fogja, és valóban nem jársz majd sikerrel. Higgy tehát annyira benne, hogy ne legyen más lehetősége, csakis megvalósulni.

Az esetek többségében ez működött is. Most azonban kudarcot- vallani látszik, mert már én is elvesztettem a reményt.

Kiléptem a kapun, bezártam az ajtót és elindultam az iskola felé. Korábban kellett indulnom, a kerülőutam miatt. Annak a bizonyos sikátornak ugyanis a közelébe sem akarok többet menni. Beléptem az iskola kapuján és egy pillanatra nagyot dobbant a szívem egy vörösesbarna villanás láttán. Csalódottan hajtottam le a fejem, mikor be kellett látnom: megint bakot lőttem. Ki tudja hanyadszor, csak egy másodikos lány festette rézszínűre a haját. Komolyan mondom az a lány olyan mint valami megtébolyodott kaméleon, minden héten más színben pompázik a haja. Amilyen szerencsém van, pont ma döntött úgy, hogy a réz az ő színe. A mellettem levő hely pedig ma is üres maradt. Ennyit az utolsó esélyről.

- Szia, megint én vagyok. - beszéltem az üzenetrögzítőhöz a nagyszünetben a WC - ből. Szakállas trükk a telefontilalom elkerülésére, ezzel a tanárok is tisztában vannak, de szemet hunynak fölötte, ez amolyan megegyezés - féle. - Eléggé unhatod már a szövegeimet, amiket harmadik napja mondok fel, de még ezt bírd ki. Ígérem ez lesz az utolsó. - összeszorult a szívem miközben arra gondoltam, valóban így van. - Tudom, minden nap elmondom, mennyire sajnálom, hogy a múltkorit, az egész kirohanásom. Azt is tudom, ezzel nem tehetem meg nem történtté az esetet, de mégis megpróbálom. Utoljára esengek a bocsánatodért, ha most itt lennél, látnád, hogy térden állva kérem ezt, utoljára. Te voltál, illetve inkább lehettél volna, az egyetlen igaz barátom, a bizalom- dolgot fenntartom - hallattam egy kínos erőltetett kacagást. - Lehet, hogy csak két hete ismertelek, de mégis jobban meg kellett volna bíznom benned, hiszen ha valóban lett volna közöd hozzájuk, akkor nem lepődsz meg annyira azon a levélen. Nem vagy valami jó színész, ezt már tudom, mint ahogy azt is, hogy ma járt le a négy hónap. Kérlek, mondj egy helyet, ahol elbúcsúzhatunk. Nem szeretném telefonon intézni. Kérlek, hadd mondhassak személyesen is annyit: Ég veled! - letettem a telefont is kimentem a fülkéből. Éppen csengetésre értem az osztályba. A tanár már nagyban magyarázott, mikor egyszer csak egy sípoló hang zavarta meg a csendet. A telefonom volt az, amit elfelejtettem lehalkítani, a tanár megrovón nézett rám, én, pedig bocsánatot rebegtem, de mikor már kikerültem a figyelem középpontjából halványan elmosolyodtam. Tudtam kitől jött az ominózus SMS. Rövid volt, és lényegre törő:

Még nem nyertél teljes megbocsátást, de legyen... és utána egy cím, az ő címük.