A sötétség átka

17

Bármennyire is szerettem volna örülni az ajánlatnak. Bármennyire is reméltem, hogy majd elhangzik ez a mondat. Nem így képzeltem. És ebben a formában nem is tetszett.

- Bár korábban kérdezted volna- gondoltam. – bárcsak nem toltam volna el az utolsó napjaid. Bárcsak együtt találhattuk volna ki mi ez az egész... akkor talán okosabb lennék... talán nem kellene ilyennek lenned... talán... nem ugrok portálokba és nem keveredek fehér épületekbe. Talán üzeneteket sem kapnék. Talán nem kevernek össze. Talán nem is kevertek, talán csak ez volt az egyszerűbb megoldás számomra. Talán azt is tudnám: ki vagy most. Talán nem érezném ezt olyan kínosnak. De nem így történt. Mert elrontottam. Mert az egyszerűbb út bonyolultabb megoldást eredményez.

Részben az én hibám. Az is lehet, hogy teljesen. Ennek ellenére nem fogadom túlságosan kitörő örömmel az ajánlatot. Viszont vannak kérdések amiket csak ő tisztázhat, és kíváncsi vagyok a mondandójára, tehát visszafordulok a házba, ahonnan épp indulni készültem, és intettem, hogy kövessen. Anyuék ismét nincsenek itthon, egy konferenciára mentek egész hétre, így még napokig nem várhatók. A konyhában ülünk le. Megkínálom kávéval, de nem kér így csak magamnak főzök, pedig ma már ez a negyedik. Tudom hogy nem kéne, de nem tudok ellenálni. Úgy érzem ez a sztori kávét kíván. Nem tévedek. Csendben ül míg elindítom a kávéfőzőt, és megfőzöm az italt, majd némi cukor és tej társaságában leülök az asztalhoz vele szemben. Megcukrozom az italt majd belekortyolok. Kellemesen keserű, eltolom a tejet magamtól. Aztán végül mégis felállok és visszateszem a hűtőbe. Én is érzem, hogy ez már csak időhúzás, de még nem érzem magam késznek arra amit Saci mondani akar. Legyen az bármi. Ezután azonban már semmi teendőm nem akadt. Leülök hát, és próbálok biztatóan mosolyogni miközben ismét csak inteni vagyok képes Sacinak, hogy készen állok. Nem érzem magam késznek, de ez ezer év kínos csend után is így volna.

- Kedveltelek. – kezdi a mondandóját. – Nem akartalak elveszteni. Találkozni akartam veled, mikor azt az SMS-t írtam. Rájöttem valamire. Szerettem volna elmondani neked, de a körülmények közbeszóltak. Nem tudom a részleteket. Csak... csak nemrég szembesültem bizonyos részletekről... Az az... a szóval... kettejünk... előzményeiről – látszik hogy nem elégedett a szóval, de már nem gondolkodik tovább... akadozásai ellenére is... úgy beszél mintha csak egy álmát mesélné... mintha valamit amiben jelen volt, de nem is. Hiába mondta, hogy kedvelt (nem kerülte el a figyelmem a múlt idő) valahogy most mégis kívül esik a világomon. Emlékszik rám... de valaki más szemén keresztül. Nagyot kortyolok a kávéból és igyekszem fenntartani a mosolyom, és nem venni tudomást arról, hogy épp most tépi ki a szivem és boncol fel élve másodszor. Ismét nagy levegőt vesz és folytatja – Korábban azt hittem testvérek vagyunk. Nem vagyok teljes mértékben tisztában az információkkal amik alapján erre jutott, időhiány miatt csak nagyvonalakban vázolta fel a helyzetet... de... fo... folytattam a... kutatását, ahogy kérte, és arra jutottunk, hogy igaza is van meg nem is... ugyanis, egy tényező mellett elsiklott mivel ő már... hogy is mondjam belerázódott a szerepébe, én még keresem a helyem így bizonyos – ismét sóhajt egy nagyot, az arcáról süt a pánik, és még valami amit nem tudok beazonosítani, de szinte látom rajta ahogy benn a fejében villog a piros lámpája - szóval bizonyos tényezőket figyelmen kívül hagyott – folytatja hosszú hallgatás után. – így ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy a dolog biológiai értelmében nem lehetek a testvéred, - mondja és rövid ideig ismét hallgat, én pedig érzem szinte érzem ahogy a kíváncsi kis emberkék verik a koponyám belsejét, hogy: MONDJAAAD MÁÁÁR, de igyekszem türelmet gyakorolni, nehogy elijesszem. Mikor ismét megszlólal szépen lassan, mintha minden szó úgy fájna neki mint nekem, tekintve hogy kimondja azt ami valahol ott motoszkált a tudatomban az információt, amit bár sejtettem szándékosan száműztem most azonban kénytelen vagyok szembenézni vele – arra...arra jutottam... hogy nem lehetek a testvéred... mert... - egy utolsó nyelés után kimondja – mert nem vagyok igazából emberi lény.

Ő megkönnyebbül... bennem minden kavarog. Ezúttal bármennyire is tudtam, elvesztem a szavaim. Bármennyire is szeretnék megszólalni a szavak bennem ragadnak. Szeretnék valami biztatót mondani valamit, ami azt üzeni: rá se ránts, én így is szeretlek, de valahogy képtelen vagyok kimondani a szavakat. Csak nézek, üveges szemekkel, mint a partra vetett hal, és mire szóhoz jutok csak annyit tudok kibökni hogy:

- Bocsáss meg! Idő, idő kell! – majd a kezembe temetem az arcom, és már csak tompán hallom, ahogy kisétál az ajtón. Tudom, hogy nem erre számított, és hogy megbántottam... ismét. Mégsem vagyok képes felkelni hogy utánamenjek, az agyam tudja hogy ez volna a helyes, és tudom hogy ez neki is egy nehéz út volt. Szeretnék valami megnyugtatót mondani, szeretném megölelni, de nem akarok még egyszer a szemébe hazudni. A lelkem legmélyén pedig bármennyire is helytelen ez, csak elárulva érzem magam. Átverve, és hiába szajkózom magamnak hogy ez nem így van. Hogy ez egy nagy lépés volt, hogy erre ő is csak most jött rá. És hogy igazából nem ártott nekem. Maradok. Csalódást okozok neki, és magamnak is. Egyedül maradok, és ez jobban tudatosul bennem, mint bármikor máskor. Nem érzem magam jó embernek, és az egyetlent, akinek ezt el merném mondani, épp most engedtem ki az ajtón.