A sötétség átka

12

Marcus lihegve tért vissza az irodájába. Ma már másodszor rohant keresztül a városon, mint valami eszement. Tekintete azonnal a hatalmas monitorokra szegeződött, amelyek a szemben lévő falat borították. Elsőként arra, amelyiken először megjelent. Meghűlt benne a vér. Eltűnt.

- Basszuska! Mi a francnak is van az a nyomorult karantén, ha nem képes lezárni azt a kicseszett folyosót! - mondta kissé hangosabban mint akarta. Gyorsan kinézett a válla felett az ajtón. Szerencsére senki sem járt arra.

Visszatért tehát a monitorokhoz. Szeme ijedten cikázott közöttük. Ha most kiengedte a zónájából, neki annyi. Ha kiderül, hogy elhagyta az őrhelyét szolgálat alatt, minimum leváltják, de nem ettől félt a legjobban. Munkát bármikor bárhol talál. Elég bemondani az apja nevét és már hullik az ölébe. Igaz, eddig sosem próbálta, de teljes mértékben biztos volt benne, hogy működne. Emiatt nem fájt a feje, de hogy tudna akkor a lány szüleinek szemébe nézni. Azoknak az embereknek a szemébe, akik végül visszahozták értelmetlen és gyerekes dühe világából. Abból a világból, ahol minden sötét, és mindenki rossz. Még néha ma is vissza kell gondolnia a napra, amikor először tévedt be az ajtón. Eszébe véste minden szavukat, hogy kedvesek voltak vele akkor is, amikor minden okuk megvolt a haragra. Nem okozhat nekik csalódást. Fellélegzett, mikor végre meglátta a lányt az egyik monitor képernyőjén. Messzebbre csatangolt, mint hitte. Úgy tűnik hamarább összeszedte magát. Aztán megnézte, merre is jár a lány és akkor tört ki rajta igazán a pánik. Az utolsó szoba. A lány éppen most készült kisétálni az általa felügyelt szektorra.

- Ezt ne. - tenyerelt rá teljes erejéből a piros gombra. Nem a megsemmisítőre, hanem arra, amire egy lakatot rajzoltak. Ezúttal nem vacakolt azzal, hogy megadja melyik folyosót zárja le. A zóna összes ajtaja lezáródott. A lány ekkor nyúlt a kilincsért, ami kivezette a területről. Marcus idegei közben pattanásig feszültek. A rendszer ugyanis még mindig nyögte a legutóbbi karbantartást, ami enyhén szólva sem sikerült. Az egész olyan lett mint valami durcás kisgyerek: az ember nem tudhatta melyik parancsot veszi figyelembe, és melyiket fogja elengedni a füle mellett. Ezúttal azonban együttműködőnek bizonyult. A lány ugyanis a következő ajtóval próbálkozott, és aztán az utána következővel. A rendszer tökéletesen működött.

A telefonja, pedig megcsörrent. A szomszédos zónák vezetői nehezményezték a szektor megközelíthetetlenségét. Ő pedig, beadta nekik az "ó jaj, elromlott a rendszer már megint és nem tudom feloldani a blokádot" - nevű szituációt. Ja, hogy miért vetette egyáltalán blokád alá a területet. "Ó hát tudják milyen szarul működik ez a rendszer..."és így tovább.

Mire végzett a lány már az utolsó ajtót próbálta. Szerencsére sikertelenül. Már csak az kéne, hogy a "Drágaság", ahogy a szomszédját emlegetni szokták, területére lépjen. Biztos halál. Ennél biztosabb halállal a fiú még nem találkozott. Még a város lakói sem szívesen merészkedtek a területére, mert soha sem lehetett tudni, mikor van rossz napja.

- Jól van. - motyogta magának. - Már csak az utolsónak kell kitartania. - A képernyőre pillantott, és életében talán először átkozta a rendszert, amiért ilyen élesen mutat mindent, ami a zónájában történik. A lány arcáról egyszerűen sütött a kétségbeesés. - Bocsi! - csúszott ki a száján, pedig tudta, hogy amaz nem hallja. Csak hát, a fenébe is, még élénken éltek benne a saját szobafogságos emlékei. Ez volt apjának egyetlen nevelési módszere. Soha nem beszélgettek, vagy tiltották meg a tévézést, vagy bármit. Nem, ha már annyira elvetette a sulykot, hogy apjának közbe kellett lépnie, hogy ne üsse meg a bokáját, akkor egy ehhez hasonló helység következett, ahol rajta kívül senki és semmi nincs. Na, hát az első ilyen alkalommal pont úgy festhetett, mint most ez a lány.

Az ősellensége, a város törvényei szerint. Az ember, akinek meg sem kellett volna születnie, aki majd... - megrázta a fejét, és a újra a képernyőre nézett. Nem akart hinni a szemének. A lány most pont úgy viselkedett, mint az üldözött vad, és nem mint aki kárt akarna tenni, bennük vagy bárkiben. Az már nem tévesztette meg, hogy közben verte az ajtót, és szidott mindent és mindenkit. Hisz, ő most csak úgy belecsöppent egy helyzet kellős közepébe. Tudta, hogy most csak a félelem a düh és a reménytelenség érzésének furcsa keveréke beszél belőle, mégis fájt minden szava. Legszívesebben odament volna megrázni a lányt, hogy "Hahó! Értsd már meg, hogy érted csinálom!" Elfordította a fejét és inkább a billentyűzetre meredt.
- Hazajuttatlak. - mormogta. Ujjai rekordsebességgel száguldottak a billentyűkön. A lány szitkai közben elhallgattak. Már csak kuporgott a sarokban,és igen elveszettnek tűnt.
- A fenébe! Mi az, hogy a kitoloncoláshoz külön engedély kell? -mordult fel, majd belekezdett eddigi élete egyik legvakmerőbb és legkockázatosabb műveletébe.
Tíz perc elteltével a lány alakja halványodni kezdett, majd egybefüggő kék fénnyé alakult, és szikrázva eltűnt a semmiben. Marcus megkönnyebbülten oldotta fel a karantént, majd felvette a telefont.
- A probléma elhárítva - közölte szomszédaival. - Újra szabad az átjárás. - szerencsére senki sem kérdezte pontosan mit tett.