A sötétség átka

11

Marcus, sose hitte volna, hogy valaha lesz bármi köze az uralkodóhoz. A kocsis fiaként látta meg a napvilágot, és két éves sem volt, amikor tizenhat éve az uralkodó lemondott. Nem igazán emlékezett tehát milyen volt az előtt, hogy a város. Számára a város már a maga zárt formájában volt teljesen normális. Soha nem látta milyen lehetne, és eleinte nem is akarta látni. A király letaszítása után, apja elég hamar magasabb pozícióba jutott a K. H.- ban, azaz a Krízisügyi Hivatalban. Ő kapta feladatául a külső világ felmérését és kintről leselkedő veszélyek elhárítása is a feladatkörébe tartozott. Jó nevezzük nevén a gyereket: afféle kisisten volt errefelé. Amit ő mondott az úgy van, mert ő tévedhetetlen, minden döntése helyes, ha pedig nem... Na, olyan nincs, mert már nem maradt a városban ember, aki meg merné kérdőjelezni az igazát. Annak ellenére, hogy apja magasra jutott, Marcus továbbra is észrevétlen maradt. Az utcán senki sem figyelt rá különösebben, már megszokták, hogy ott van, mint ahogy apja környezetének sem tűnt már fel a jelenléte. Gyakorlatilag ott nőtt fel, mindenki számára már csak egy régi bútordarab szintjét ütötte meg. Csak akkor tapasztalták hiányát, ha már nagyon sokáig maradt ki. Ez van, de egy idő után már nem bánkódott miatta, megszokta. Aznap azonban minden megváltozott:

Pár éve történt. A fiú céltalanul lődörgött az utcán. Nem volt valami jó kedve. Akkoriban még zavarta, ha levegőnek nézték. A többiek pedig mást sem tettek. Azt sem látta senki, ahogy a könnyek melyeket még nem sírt el lassan felszáradnak, és nem marad más csak düh. Végtelen düh a világgal szemben, amely semmibe veszi. Felrúgott minden kukát, látványosan földhöz vagdosta a kofák portékáit a piacon, vagy éppen berontott mások életébe. Ajtóstul. Errefelé ugyanis törvény szabályozta még az ajtók bezárását is. Az ajtó zárásának joga pedig csak a leggazdagabbaknak privilégiuma volt. Marcus tehát bármikor beronthatott a legtöbb ajtón, hogy a lehető leghülyébb szituációkban lássa a lakók életét. Így történt ez aznap is. Már a harmadik ajtón rontott be aznap. Ezúttal a főtéren járt, amikor észrevett egy furcsa ajtót. Sötét fából volt, aranyozott pántokkal, meg olyan furcsa kilinccsel, amin kis karikák lógtak. A fiú számára ezerévesnek tűntek, bár korántsem voltak olyan öregek. Ő azonban nem tudhatta ezt. Nem tudhatta, hogy születésekor még az ő házukon is ugyanilyen ajtó volt, mint ahogy azt sem tudhatta, hogy ki is lakik ott az ajtó mögött. Nem sokan tudták, és aki pedig tudta, igyekezett minél távolabb maradni tőle. A félelem nagy úr volt még akkoriban.

- Te kis felvágós mocsok. - szűrte a fogai között. - Neked nem jó az az ajtó, ami mindenki másnak mi? Nem, neked valami extra kell, mi? Vajon mit fizettél ezért a...- a folytatást senki sem tudja, mert ekkor olyat rúgott az ajtóba, hogy az egész tér zengett tőle. -Hoppá! - mondta maró gúnnyal a hangjában.

- Semmi gond! - hallatszott mögüle egy hang. A fiú megfordult, és szemben találta magát a világ legvörösebb hajkoronájával, vagy legalábbis neki ez tűnt fel először, aztán ahogy a nő arcára nézett, elakadt a szava. Ez a nő nem úgy reagált, mint az várható lett volna. Nem döbbent meg, nem volt dühös, nem tett szemrehányásokat, nem akarta megnevelni, még csak nem is sajnálta, mintha már minden mindegy lett volna. Arcán csak egyfajta szomorúság tükröződött. Ez érte váratlanul a fiút, hogy ugyanazt az életuntságot látja valaki máson is, amit minden egyes alkalommal látott, ha tükörbe nézett. A nő csendesen becsukta az ajtót.

- Bejössz, vagy felfogadjalak ajtónállónak? - mosolygott, de arcán nyoma sem volt örömnek.

- Iiigen. - makogta a fiú zavarodottan. - Köszönöm. - tette hozzá. Bement és nem is sejtette, hogy ő akkor eszköz volt egy fölsőbb hatalom kezében. Tán sosem fogja megtudni, hogy aznap megmentett egy életet.

Most pedig pár év elteltével megint itt áll. Ugyanabban az ajtóban és ugyanolyan szerencsétlennek érzi magát, mint aznap. Annyira szeretne valami vidámat mondani, valami megnyugtatót, hogy a kisasszonyt már nem üldözik, hogy biztonságban van valahol nagyon messze, hogy a szomszédok nem elégedetlenkednek, hogy nem szidják őket már úton útfélen, vagy bármit, de nem helyette a lehető legrosszabbat kell mondania

- A kisasszony itthon van. - Egy parfümös tégely csengő hangot ad, miközben apró darabokra törik a padlón. A férfi szitkozódik, amiért leverte, de mindenki tudja, hogy ő is csak aggódik. A szobát elárasztja a kiömlő folyadék édeskés illata. Sokáig síri csend uralkodik.

- Hol van? - töri meg a hallgatást a nő.

- Jelenleg az én szektoromban. - egy éve kezdte meg működését megfigyelőként a K. H. - ban.

- Látha... -kezdte volna a nő, de férje félbeszakította.

- Küldd haza. -sápadt volt és ökölbe szoruló keze remegett, de arca eltökéltséget sugallt.

- Na de drágám, te nem akarod...

- Semmi de. Hazamegy. Most azonnal. Hát te még mit keresel mindig itt? - förmedt Marcus-ra.

- Biztos, hogy ezt szeretnék? - hebegte. - az úrnő is?

- Tudsz jobb megoldást? - mordult rá megint. - Az úrnő is ezt akarja.

- Nem, valóban nem tudok. - viharzott ki a fiú. - Később jelentkezem. - szólt vissza az ajtóban, majd meg sem állt az irodájáig.

- Hát tényleg nem láthatom már többé a lányomat? - rogyott a fotelbe az úrnő. Szemében könnyek csillogtak.

- Jobb így mindnyájunknak. - motyogta a férfi és mereven a kandallóban táncoló lángnyelveket nézte.

- Ezt mondod minden egyes nap, amióta elhagytuk. Miért nem tudhatja a gyerekem, hogy kik a szülei, nem tudhatja, hogy szeretjük, hogy gondolunk rá, hogy nem hagytuk egyedül.

- Kérlek ne nehezítsd meg a dolgot Kamilla. A lányod nem is tudja, hogy létezünk. Jobb neki így.

- Lehet, de nekem nem. Annyira hiányzik. Szeretném tudni milyen szeretném látni, hogy boldog, hogy mindene megvan. Te tényleg tudsz még hinni benne, hogy jobb neki odaát?

- Ha egy kicsit logikusabbnak látnád a dolgokat te is tudnád, hogy most mindnyájunknak a legjobbat szeretném. Ha látnád őt, ha látnád milyen csak még jobban hiányozna. Ha meglenne a lehetőséged, hogy odamenj hozzá, odamentél volna, azután pedig már nem tudtad volna elengedni.

- Megint kegyetlen vagy. Hogy tudsz ilyen döntéseket meghozni? Hogyan? - a könnyek már patakokban folytak az arcán.

- Nehezen, hidd el nehezen. Ugyanúgy hiányzik az én pici lányom, nekem is rossz, hogy valaki más óvja meg minden bajtól, más játszik vele, másnak a viccein nevet nagyokat, de nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokat gondoljak ilyenekre. Tovább kell dolgoznom, hogy megteremtsem a biztonságot, hogy aztán egyszer visszajöhessen. Gond nélkül. - Leült a felesége melletti székbe, de oldalra nézett, mivel nevelője szerint egy férfi nem sírhat.