A sötétség átka

16

Mi a csuda folyik itt? - már vagy ötvenedszerre tettem fel magamnak a kérdést, csak az elmúlt órában. Először Saci megfeledkezik a létezésemről, majd ez az álombeli muksó a fényvárossal, meg az unióival. Még mindig nem értettem egy szót sem abból amit hadovált. A Fény városa alatt vajon azt a fehér folyosós helyet értette? Oda mégis miért akarnék visszamenni? Örülök hogy visszajutottam a saját világomba. Még ha fizetnének sem tenném oda be a lábam. Azt pedig még kevésbé értettem miért sajnálja a szüleimet. Mi az hogy lemondtak értem a jövőjükért? Hiszen jól menő ügyvédi irodát üzemeltetnek. Ha valakiknek fényes a jövő, hát nekik az. Mégis mit tudhat róluk amit én nem?

Vagy csak egyszerű álom lett volna? Úgy is tele van logikai bukkanókkal... Először is amióta az eszemet tudom nem emlékszem az álmaimra. Soha egyre sem. Aznap emlékeztem először egyre, amikor először találkoztam Lucával. Összeszorult a gyomrom. Anélkül hogy tudtam volna miért elindultam a fürdőszoba felé. Egyszerűen csak nem tudtam megmaradni a seggemen. Vajon tényleg testvérek vagyunk, mint ahogy mondta?- belenéztem a tükörbe, de a lány a túloldalon ugyanolyan tanácstalannak tűnt. Mire is számítottam... De akkor anyuék miért adták árvaházba, ha engem felneveltek? Vagy engem is örökbe fogadtak volna? Hiszen azt már tudnám, nem? Ez nem lehetséges. - megráztam a fejem és kezet mostam. Csak hogy csináljak valamit. Tűnjön úgy hogy okkal jöttem ide. Eleve ez az egész történet eszement. Egyszerűen nem értem.

- A francba is. - csattantam fel, ha bárki is látott volna akkor valószínűleg kételyei lettek volna az elmém épségét illetően. - Egyszerűen csak lépj tovább. - folytattam saját monológom csak játszott velem az agyam... Felveszem a kabátom és az ajtó felé indulok. Hátha egy kis séta után tisztábban látok. Megpróbálom bevetni a logikát. Mi történhetett igazából? Bevertem a fejem haluztam egy várost. Aztán túlságosan foglalkoztatott a helyzet és ezért nyilván azzal kapcsolatosat álmodtam. Nincs ebben semmi különös. De valami így sem hagyott nyugodni. Valami itt sántított... Jó igazából minden sántít... de van itt valami... ami megoldaná a gondot valami ami ott motoszkált az agyamba, csak még nem jutott a felszínre. Valami ami megoldaná a teljes rejtélyt csak... nem tudok rájönni mi az. Valami ami...

- Alíz? – szólt bele a gondolataimba egy ismerős hang. Megfordultam, és szembetaláltam magam rövid történetünk legbizonytalanabb Sacijával. – Így hívnak ugye? – folytatta miután nem válaszoltam.

- Végül is igen – nyögtem ki végül. – de senki sem szólít így. Mindenkinek Liza vagyok. Neked is az voltam. – keserűbben hangzott, mint amennyire szerettem volna. Ez a lány tényleg nem az a lány volt akit korábban ismertem, és ez mélységes szomorúsággal töltött el. A régi Sacival tudtam volna beszélni, de erről a lányról fogalmam sem volt. Azt sem tudtam mit mondhatnék. Látoszott rajta hogy ő is legalább olyan zavarban érzi magát, mint ahogy én. Egyik lábáról a másikra állt, aztán a másikról az egyikre. Végül vett egy nagy levegőt, és kimondta:

- Azt hiszem beszélnünk kéne.