Prológus

117 13 3
                                    

- Biztos vagy benne, hogy nincs más megoldás? -szűrődött be egy női hang valahonnan.
- Bár lenne!- hangzott a válasz, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ledöbbenve álltam. Teljes sötétség vett körül, na meg ezek a hangok. Furcsa érzés fogott el. Mintha már hallottam volna a beszélők hangját. Próbáltam felidézni, hogy hol, de nem jutott eszembe semmi. Kik lehetnek? Gőzöm sincs. Lehet hogy mégsem ismerem őket? Ez valószínűnek tűnt.
- De ezt nem tehetjük vele! Hisz még olyan kicsi. -szólalt meg a nő némi hallgatás után.
- Éppen ezért kell. Meg kell adnunk neki az esélyt.
- Szüksége van ránk!
- Lesz aki gondját viseli. Ránk még csak emlékezni sem fog.
- Te tudnál még tükörbe nézni miután magára hagytad a gyerekedet? Mert én nem! - kiáltotta a nő.
- Akkor nem tudnák tükörbe nézni ha itt maradna, és nézhetnénk ölbe tett kézzel, mit művelnek majd vele. Nem, akkor hagynám sorsára ha itt maradna.
- Kegyetlen vagy!
- Dehogy. Ugyanúgy meg akarom menteni ahogy te. Hisz nekem is ugyanúgy az egyetlen kincsem ahogy neked, de értsd meg most el kell engednünk. Az ő érdekében.
- Muszáj? -kérdezte újra a nő és nem láttam inkább csak éreztem a könnyeket a szemében.
- Nincs más választásunk. - a férfi hangja is szomorúan csengett.
- És mi lesz ha valóban...- aggodalmaskodott a nő, de elcsuklott a hangja.
- Minden amit tehetünk ez ügyben az, hogy hiszünk benne.
Ekkor lépések hallatszottak valahonnan távolról. Majd egy ajtónyitás hangja. Hirtelen fény árasztotta el a helyiséget. Egy férfi sziluettje rajzolódott ki egy pillanatra. A pasas berontott a szobába, majd bevágta az ajtót.
- Hol van? - mordult a rájuk.

A sötétség átkaWhere stories live. Discover now