Nem volt sötét. A város fényei megvilágították előttem az utat, én mégis remegtem. Valahonnan a távolból hallatszott a folyó moraja, és a forgalmas főút sem lehetett messze, de féltem. Kerülgettem a házakat, jobbra fordultam, majd balra, aztán ismét jobbra, és közben azon gondolkodtam, miért hagytam, hogy ez történjen. Megpillantottam egy nénit egy fekete ballonkabátban, amint kesztyűben iszogat valamit. Lefékeztem. Már maga a jelenség, hogy valaki a nyár kellős közepén ballonkabátban és kesztyűben van, ijesztő, úgyhogy inkább hátat fordítottam, és az ellenkező irányba indultam. Nem is indultam, inkább szaladtam. Nem sokszor vallanám be, hogy minden porcikám Damian-t akarja, de ez most a kivételes esetek egyike volt. Fogalmam sem volt róla, merre kell mennem ahhoz, hogy ne fussak össze az ijesztő nénivel, vagy hogy ne rémüljek halálra egy-egy előttem átszaladó macskától. Könnyek marták a szememet, de erős akartam lenni. Nem sírhatom el magam Párizsban, azon aggódva, hogy sosem találok haza! Megálltam, és körbefordultam. Az Eiffel-torony legteteje világított a magasban, más tájékozódási pontom nem volt. Elindultam hát arra.
Hogy mégis hogyan kerültem én éjnek évadján a városba, tök egyedül? Jogos kérdés. A válasz pedig egyetlen név. Damian Fletcher.
A nap fantasztikusan kezdődött. Szerencsére már az egész csapat, Camille-t és Ben-t is beleértve teljesen hozzászoktak Damian hangulatingadozásaihoz és cseppet sem kellemes beszólásaihoz, úgyhogy ezeket sikeresen figyelmen kívül hagytuk. Pár óra alatt összerázódott mindenki, Camille megmutatta nekem, hogy az irodai munkát hogyan kell intéznem, és tanított néhány elengedhetetlen francia kifejezést, elsősorban azt, hogy "Amerikából jöttem, nem beszélek franciául". Ben és Lia eközben a jövő héten kezdődő kiállítás részleteiről egyeztettek, Damian pedig látványosan unatkozott az egyik előtéri fehér kanapén. Borzasztóan élveztem a dolgot, végre nem kellett sem Anne-re, sem a néhány méterrel odébb a száját húzogató tuskóra gondolnom, csakis a feladatomra. Camille tényleg nagyon kedves, és megbeszéltük, hogy miután lejár a gyakorlata, biztosan tartani fogjuk a kapcsolatot.
A délelőtt eltelt az ilyen ügyes-bajos dolgokkal, három óra után egy kicsivel azonban megindult a forgalom. Lia elmondta, hogy a Louvre előtt kilométeres sorok vannak nyáron, ezért szívesebben választják a kisebb múzeumokat, vagy éppen a magánkézben lévő aprócska galériákat, távolabb a belváros zajától. Percenként szólt az ajtó fölé szerelt csengő, ami azt jelezte, hogy érkezett valaki. Camille és én egyszerre dolgoztunk, adtuk ki a jegyeket, számoltunk kedvezményt, adtunk prospektust és magyaráztuk, hogy mi merre található. Amikor már vagy tizennyolc családot engedtünk be a kiállítási részbe, egy ismerős alak jött oda a pulthoz, és nagyot sóhatjva rátámaszkodott.
- Ez rohadtul nem fair. Az anyukák kitúrtak a helyemről. - sóhajtozott nagyokat Damian. A kanapé felé pillantottam, és elröhögtem magam. Négy anyuka ült ott, ölükben egy-egy négy-öt év körüli kisgyerekkel, akik vagy sírtak, vagy orrot fújtak, vagy nagyban nyelték a vizet, amit az anyukájuk tartott oda nekik.
- Eszedbe jutott, hogy esetleg segíthetnél, vagy ilyesmi? - vonogattam a vállam. Damian felhorkant.
- Segíteni? Ugyan. Ez a hely annak a kevésnek az egyike, ahol nem működnek a fantasztikus képességeim. Szóval inkább lépek. - lökte el magát a pulttól. - Este találkozunk. - biccentett, majd elindult kifelé. Ben ezt a pillanatot választotta arra, hogy megérkezzen a kávézóból, ahová Camille nem sokkal azelőtt küldte el kávéért. Damian természetesen nem tudott lefékezni, és teljes erőből belerohant a négy kávét egyensúlyozó Ben-be. A fekete lötty eloszlott kettejük ruháján. Az élet egy másodperc törtrészére megállt a galériában, a látogatók és mi is ijedten néztünk az ajtó felé, ahol mindkét fiú tátott szájjal meredt a másikra. - Normális vagy, ember? - kiáltott fel Damian.
