A nap az arcomba sütött, a fűszálak csiklandozták a talpamat, és a körülöttem szaladgáló gyerekek zsivaja elnyomta a fejemben tomboló vihart.
Merthogy odabent már napok óta könyörgök némi kis szélcsendért. Eddig mindhiába.
Azt hiszem, most érkeztem el a gyász szívszorító részéhez. Végre eljutott az agyamig, hogy Anne-nek vége, nincs többé, és ezentúl tényleg egyedül kell boldogulnom. Lia sem lesz mellettem örökre, muszáj lesz megtanulnom önálló életet élni. De mégis hogyan szokhatnék rá bármire is az önállósággal kapcsolatban, ha egész Párizsig száműztek, csak mert néhány hónap még hátravan a 18. születésnapomig? Egész életemben mások irányítottak, attól függetlenül, hogy Anne-n kívül senkim sem volt. Folyton el kellett viselnem mások kritikáit, megrovásait, csak mert én mindig egy kicsit másmilyen voltam. Sosem tartottam ottalvós bulit a legjobb barátnőimmel, mert az egyetlen velem egykorú, aki szóba állt velem, az Damian volt. Egyszer sem mentem le magamtól a játszótérre, vagy indultam boldogan iskolába, mert nem volt kihez. Nem volt kiért. Damian kiskorunk óta csak a véremet szívja, én hülye meg azóta hagyom is neki.
Mit kéne tennem, hogy egy kis nyugalomra leljek? Lia azt javasolta, hogy jöjjek le a folyópartra rajzolni. Itt ülök a fűben, milliónyi képem van a partról, a vízről, a boldog családokról... De mindez semmit sem jelent. Kezdem elveszíteni a bizalmamat az egyetlen dologban, ami eddig életben tartott. Ha már a rajzolás sem adja meg ugyanazt az örömöt, amit eddig, mi lesz velem később? Mibe kapaszkodhatok majd? Szükségem lett volna valakire, akivel megbeszélhetem az elmúlt két hónapot. Onnantól kezdve, hogy Anne kórházba került, egészen a múlt heti esetig, amikor eltévedtem, és csak a szerencsének köszönhetően keveredtem haza. Lia túl elfoglalt, Camille még nem ismer olyan jól, ahogy Ben sem. És igen. Egyetlen ember marad a listán...
- Szia. - telepedett le mellém valaki. Villámgyorsan csuktam össze a naplómat, ami a rajzaimat rejti. Eddig csak Lia és Anne látta őket. Nem szívesen mutogatom a műveimet, egyrészt, mert nem tartom őket elég jónak, másrészt pedig, mert senkinek semmi köze hozzá. - Lia mondta, hogy itt vagy. - hát, nem pont az, akire számítottam. Jaj, ne. Hülye, hülye Keira! Nem számíthatsz Damian-re folyton! Neki megvan a saját élete, amit te csak felforgattál azzal, hogy idejöttél!
- Igen. - krákogtam egy sort, mielőtt válaszoltam. - Nyugalmas itt. - amint kimondtam ezt, egy kisfiú hozzávágta a frizbijét Ben homlokához. Oké, talán a "nyugalmas" kissé elhamarkodott kifejezés volt. Ben elfojtott mosollyal nyújtotta vissza a játékot a hozzánk odaszaladó kisfiúnak.
- Nyugalmas, mi? - röhögte el magát, amint a kissrác hallótávolságon kívül került.
- Jó, végül is nem engem találtak el. - vonogattam a vállam, majd belecsúsztattam a naplómat a mellettem heverő táskámba.
- Véletlenül nem vagy éhes? - tette fel Ben a költői kérdést. Na tehát. Két lehetőségem van. A. Itt maradok, figyelem, ahogy gyerekek fiatalok fejéhez vágják hozzá a frizbit, közben azon siránkozok, mennyire egyedül is vagyok ebben az elcseszett világban. B. Elmegyek Ben-nel, jobban megismerem őt és a várost is, közben meg talán ki tudom verni a fejemből ennek az elcseszett világnak minden hátrányát. A "B" lehetőség jóval csábítóbb.
- Éhen halok. - bólintottam, és hagytam, hogy Ben felhúzzon a földről.
Párizs egyik legjobb oldala egyértelműen a gasztronómia. Egy sarki kis étteremben ezerszer jobb kaját találtunk, mint Kansas-ben egy ötcsillagos vendéglőben. Hangulatos kis hely volt, fekete bőrből készült bokszokkal, ízléses asztalokkal, kedves arcú pincérekkel, akik csak franciául beszélnek. Szerencse, hogy ott volt velem Ben, különben éhen maradok. Rendelt nekünk egy-egy kólát, majd az étlapot kezdtük böngészni.
