Csak rohantam. Fogalmam sincs, hová, vagy egyáltalán, hogy a lábaimat hogyan vettem rá a mozgásra. Csak azt tudom, hogy nagyon, nagyon gyorsan el akartam tűnni abból az átkozott lakásból, messze attól a férfitól. Remegett a kezem, a lábam, a gyomrom, és rázott a hideg a kánikula ellenére is. Majdnem leestem a lépcsőn, ahogy leszaladtam, de nem érdekelt. Alig láttam valamit a könnyeimen keresztül, minden elhomályosodott. Amikor kirontottam a szabadba, nekiütköztem egy biciklis futárnak.
- Sajnálom. - szipogtam, a könnyeimet törölgetve.
- Semmi gond. Megesik. - mosolyodott el, majd feltápászkodott, és felállította a biciklijét. - Te jól vagy? - fürkészett, mert észrevette, hogy épp úgy bőgök, mint egy kisgyerek. Bizonytalanul bólintottam, majd ott is hagytam. Arra mentem, amerről jöttünk Damian-nel, a metrólejáróba azonban nem mentem le. Túl kockázatos lett volna eltévedni New York-ban, mindegy, mennyire siralmas lelki állapotban voltam. Lelki állapot egyáltalán az ilyen?
Szóval ezért kellett ide jönnöm. Ezért állították a feje tetejére a nyaramat, amit Párizsban kellene töltenem Lia-val, rajzolással, Camille-lal, és kiállítás-szervezéssel. Azért, hogy megismerjem az apámat. Azt az embert, akinek én csak púp voltam a hátán, és lepasszolt a halott felesége testvérének. Mikor beértem egy alacsony kerítéssel elzárt parkba, lassítottam a lépteimen, és magam előtt összefont karokkal sétáltam. Nem néztem fel, semmire sem voltam kíváncsi. Tekintetemmel a cipőm mozgását követtem, néha-néha belerúgtam egy elém kerülő kavicsba. Kis idő múltán arra lettem figyelmes, hogy a levegő egyre fojtogatóbb, párásabb. Az égre pillantottam, ahol nem túl bizalomgerjesztő felhők gyülekeztek. Nagyszerű, már csak az hiányzik, hogy a város közepén rám szakadjon az ég. Ezen azonban nem volt időm elgondolkodni, mert a nevemet hallottam a távolból. Megfordultam, és egyből kiszúrtam az eső elől hazainduló emberek között masírozó Damian-t. Valahogy most hozzá se volt kedvem.
- Keira! - ismételte. Néhány perccel később lefékezett előttem, és jól végigmért. Valószínűleg azt ellenőrizte, hogy ért-e bármiféle sérelem. Hát, az eddig is hányattatott életem meglepő fordulatot vett, de azon kívül semmi, tényleg. - Jól vagy? - kérdezte, és aggodalmat fedeztem fel a szemeiben. Automatikusan bólintottam. Az évek során megszoktam, hogy jóval egyszerűbb azt hazudni, minden rendben, mint elkezdeni sorolni, hogy pontosan mi is a baj. Nem zúdíthattam mindent azoknak a nyakába, akik érdeklődtek felőlem. Annyiszor, de annyiszor megkérdezték már tőlem, hogy jól vagyok-e. Egyszer sem voltam igazán jól. Vagy azért, mert nem voltak szüleim, vagy azért, mert egyáltalán senkim sem volt. És most? Most az élet visszaadott valakit- jobban mondva, inkább az arcomba vágta-, az egyetlen embert, akit sosem akartam megismerni. Anya nem önszántából hagyott el. Ő azonban igen. Meg lett volna a lehetőségem, hogy ne úgy nőjek fel, ahogy. Talán akkor is csak apukám lett volna, de lett volna valakim. Így a nagynénimre voltam utalva, arra a nőre, aki igazából még gyerek volt, amikor hozzákerültem. Hiszen még a legjobb barátnőjével lakott! Ez a Christian Wesley tehetett volna ez ellen valamit. Hány ezer, sőt, millió szülő neveli egyedül a gyermekét? - Oké, akkor most még egyszer. - sóhajtotta Damian. - Keira, jól vagy? - eddig bírtam. Közelebb léptem hozzá, és hagytam, hogy szorosan a karjaiba zárjon. Ekkor pedig eleredt az eső. Először csak kezdetleges, aprócska cseppek hullottak, aztán egyre durvább, hidegebb lett. A levegő továbbra is fullasztóan meleg volt, a nyári zápor pedig felfrissített mindent. Az emberek bemenekültek a fedett helyek, éttermek, kávézók ponyvái alá, és ott várták, hogy elálljon az eső. - Megoldjuk, hallod? - simogatta Damian a hajamat. Nem volt időm szétnézni, de meg mertem volna rá esküdni, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik nem rohantak be valahová. Nekünk már úgyis mindegy, a baj megtalált mindkettőnket. Damian gyengéden az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Ő csak az apád, Keira, nem egy maffiavezér.
