- Ide kérnék egy aláírást, Miss Wesley. - Mr. Couteau felém fordította a papírt, és a kezembe adta a tollat. Mielőtt odafirkantottam volna a nevemet, még egyszer átgondoltam. Biztosan ezt akarom? Valóban elhiszem azt, hogy működhet ez az egész? Nem csupán álom volt az elmúlt néhány nap? Végül megmarkoltam a tollat, és odavéstem a nevemet a papírra, ezzel pedig hivatalosan is elindítottam életem legizgalmasabb érzelmi hullámvasútját. Visszacsúsztattam az iratot Mr. Couteau felé, aki szintén írt rá valamit, majd Lia-hoz fordult. - Miss Fletcher, ön pedig itt írja alá. - a negyvenes évei közepén járó férfi kivett egy újabb köteg papírkupacot tökéletes rendben lévő íróasztala fiókjából, és Lia orra elé tolta. Ő sorban aláírt vagy hetven oldalnyi fénymásolatot és fénymásolat másolatát, csak hogy biztosra menjenek. Mikor végzett, a férfi egy kupacba gyűjtötte az összes iratot, összetűzte őket, és lerakta elém. - Nos, akkor végeztünk is. Október második hetében menjen be ezzel a tanulmányi osztályra, ott felveheti az órarendjét.
- Köszönöm. - bólintottam, magamhoz szorítva a papírokat. Lia is felállt, illedelmesen betoltuk magunk után a széket (bár annyira nehéz volt, hogy alig bírtuk), majd kisétáltunk az irodából. Odakint rengetegen várakoztak a sorukra, így kicsit arrébb mentünk, hogy ne legyünk útban, amikor Lia a nyakamba ugrik.
- Istenem, Keira, egyetemista lettél! Gratulálok! Annyira büszke vagyok rád! - nyomott egy hatalmas puszit az arcomra. Nevetve viszonoztam az ölelését, ügyelve rá, hogy a halomnyi papír ne csússzon ki a kezemből.
- Nagyon hálás vagyok, hogy maradhatok továbbra is nálatok. - rántottam meg a vállamon a táskámat, miután belegyűrtem a sok papírt. - Ígérem, hogy amint találtam melót, és összeszedtem elegendő pénzt, elhúzok onnan. - félreálltam az útból, hogy elengedjek néhány ügyet intéző diákot. Látszott rajtuk a rutin, nyilván nem gólyák voltak.
- Még csak eszedbe se jusson ilyesmiről fantáziálni, Keira! - lépdelt mellém Lia, miután beértünk a hosszú (nagyon hosszú) folyosóra, ami a főbejárathoz vezetett. - Neked mellettünk van a helyed. Mellettem, és Damian mellett.
- Apropó, Damian. - vörösödtem el fülig. Lia-nak valószínűleg nem dicsekedett el a fia azzal, hogy sikerült megfektetnie a lányt, akivel gyakorlatilag testvéri volt a viszonya, nos...egészen mostanáig. Lia azonban nem volt hülye, simán kiszúrhatta, hogy történt köztünk több is, mint holmi csókolózás.
- Ő még nem tudja, igaz? - mosolyodott el Lia, miközben megtartotta a bazinagy vasajtót, hogy ne csukódjon rám kifelé menet. Megráztam a fejem.
- Én szeretném elmondani neki.
- Azt hiszi, visszamész New York-ba. - mondta Lia, miután becsukódott mögöttünk az ajtó, és a park felé vettük az irányt, amin keresztül nem csak rövidebb, de jóval meghittebb út is vezetett a galériáig.
- Szeretném minél hamarabb elejét venni a képzelgéseinek. - magyaráztam. - És jól jönne némi francia nyelvlecke is. - röhögtem el magam.
- Angol nyelvű kurzusra iratkoztál be, de igazad van. - bólogatott Lia. - Ha Párizsban képzeled el a hosszútávú jövődet, ismerned kell a nyelvet. És ebben Damian biztosan nagyon hatékonyan tud segíteni. - kacsintott egyet Lia. Emlékképek árasztották el a fejemet a két nappal korábbi éjszakáról. Damian, ahogyan azt mondja, szerelmes belém. Damian, ahogyan fölém hajol, elmosolyodik, és megcsókol. Damian, ahogyan óvóan végigsimítja minden porcikámat. Damian, ahogyan egyre bátrabban és bátrabban ér hozzám. Damian, ahogyan megfeszül izmos háta. Damian, ahogyan fáradtan dől ki mellém, az ágyra. Damian, ahogyan magához húz, és a karjaiban alszom el. Nekem nem volt senkim. Nem volt anyukám, és már nem volt Anne sem. Lia volt az egyetlen, akivel ezt érdemlegesen meg tudtam beszélni, és nem úgy, ahogy Mira-val. Vele nagyjából annyiból állt az egész diskurálás: "megtörtént." "Úristen". "Bizony". "És jó volt?" "Nagyon". "Örülök". "Én is". Tudtam, hogy Damian nem értékelné, ha kitalálnék az anyukájának a szexuális életéről, de ez most rólam is szólt. És igenis nagy dolog az első alkalom.
