- Ide kenj még egy kis zöldet. - mutattam a sarok irányába. Damian kikerülte a szoba közepére összetolt bútorokat, és gonosz vigyorral az arcán jött oda.
- Ide? - bökött az orrom felé, majd zöld festékes ecsetével végig is húzta azt.
-Idióta! - kiáltottam utána nevetve, miközben a saját ecsetemet belemártottam az előttem heverő fehér festékbe, és Damian után iramodtam. Ő addigra azonban már a szoba másik felében volt, sőt, bebújt az íróasztalom mögé, mert tudta, nem kockáztatnám meg, hogy az festékes legyen. Egy sóhajtással nyugtáztam, hogy a csatát elveszítettem, ezért vissza is trappoltam a sarokhoz.
- Csak, hogy tudd, ez még mindig az én szobám. - közölte Damian, ahogyan visszasétált mellém. Megvető pillantással jutalmaztam meg.
- Csak, hogy tudd, ez már rohadtul nem kizárólag a te szobád. - jelentettem ki. - Ráadásul, emlékeztetnélek, hogy éppen TE voltál az, aki erősködött, hogy cuccoljunk egy szobába. - heves kézmozdulatokkal támasztottam alá mondókámat.
- Gondoltam, ha már együtt vagyunk, és egy lakásban élünk, ne kelljen már ide-oda mászkálnunk. - vonogatta a vállát.
- Egy seggfej vagy, Damian Fletcher. - meredtem rá pislogás nélkül. Damian egy darabig állta a nézésemet, aztán elvigyorodott, és a zöld festékes ecsettel nekem esett. Szerencse, hogy Lia ránk parancsolt, mielőtt elment volna, hogy fedjük le a padlót, amivel csak tudjuk, mert ismer minket, és ezer százalék, hogy kő kövön nem marad. Amikor az egyik volt évfolyamtársa felvette vele a kapcsolatot, és meghívta egy hétre Amerikába, alig tudtuk rábeszélni, hogy utazzon el. Folyton jött a kifogásokkal, hogy mi lesz a galériával, mi lesz velünk, hiszen Damian egy kávét sem tud robbantás nélkül megfőzni (azért ez így nem igaz, Damian isteni reggelit tud készíteni), de csak addig győzködtük, hogy beadta a derekát, és elrepült Arkansas-be két teljes hétre. Igazán ráfér már a lazítás és a nosztalgiázás, úgyhogy örültem, hogy engedett egy kicsit. A nagy munkát ekkorra ütemeztük, hogy őt ne zavarjuk, bár Lia eleinte tiltakozott, merthogy egy szobát kifesteni azért mégiscsak nagy dolog...Ja, marhára. Pont ott tartottunk, hogy én a földön fekszem, Damian pedig rajtam térdel, közben folyamatosan terrorizálva a fekete topomat a zöld festékkel, nem kímélve az arcomat sem, én hangosan röhögtem, és mindent megpróbáltam, hogy visszaverjem a támadását, például, a lábammal becéloztam egy igencsak fájó pontját, és jól odarúgtam, de hát nem zökkentettem ki; amikor csöngettek. - Engedj már, idióta, talán valami fontos. - toltam le magamról. Damian a fenekére huppant, és az ecsetét kezdte tanulmányozni. Kisétáltam a bejárathoz, és igazából végig sem gondoltam, hogy hogyan nyitok ajtót. A látogatónk pillantása azonban egyértelmű volt: rengeteg gondolat végigfutott az agyán, ahogy félig-meddig zölden jelentem meg az ajtóban.
- Szia. - köszöntött Ben, miután észhez tért. - Zavarok?
- Épp a szobát festjük át, szóval elég nagy a rumli. - magyaráztam, totál döbbenten. Hetek teltek el azóta, hogy utoljára beszéltünk volna; még Camille sem említette egyszer sem az öccsét.
- Damian itthon van? - kérdezte.
- Igen. - bólintottam.
- Szeretnék beszélni veletek. Mindkettőtökkel. - tette hozzá értetlen arckifejezésemet látva. Ezzel ugyan nem lettem okosabb, de szélesebbre nyitottam az ajtót, és beengedtem. Ben meg sem állt Damian szobájáig, ahol a barátomat a padlón ücsörögve, unott arccal találta meg. Amikor Damian felpillantott, tekintetével rögtön engem keresett. Én Ben-t követve érkeztem meg a felfordult szobába.
- Mi a halált keresel te itt, Dessauge? - tápászkodott fel Damian. Ismételten furcsa volt Ben vezetéknevét hallani, de mindegy.
- Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőletek. - kezdte. - Először is, tőled, Damian. Sajnálom, hogy Collett-nek hittem, és nem neked. Nem szabadott volna megbíznom benne, és tudom, hogy egész végig igazad volt vele kapcsolatban. Nem kellett volna hagynom, hogy tönkretegye a barátságunkat. - odasomfordáltam Damian mellé, és alig láthatóan összekulcsoltam az ujjainkat. - És persze azért is elnézést kell kérnem, amiért lenéztem az érzéseidet Keira-val kapcsolatban. - akaratlanul is beugrott az a bizonyos konyhai beszélgetés, a New York-i utazásunk előtt. - Már tudom, hogy szereted őt, és sosem bántanád meg. Bocs, hogy olyan tiszteletlenül beszéltem róla. - Damian észrevehetően egyre erősebben szorította a kezemet. - És Keira. - rám vezette tengerkék szemeit. - Sajnálom, hogy kihasználtalak. De hidd el, sosem voltam teljesen érzéktelen feléd! Az első perctől, ahogy megláttalak, megfogtál. - Damian szikrákat szóró szemekkel pillantott Ben-re. - Ne haragudj.
- Mire föl ez a nagy barátság? Egyedül érzed magad, vagy mi? - vágott közbe Damian. Ben megrázta a fejét.
- Camille nem mondta? - kérdezte tőlem. Megvontam a vállamat, jelezve, hogy fogalmam sincs, miről kellett volna szólnia a nővérének. - Két nap múlva New York-ba költözöm. A csomagjaim egy része már ott van. - magyarázta. Szinte még a levegő is megállt bennem félúton. Hogy mi? Ben elmegy? Amerikába költözik?
- De mi lesz az egyetemmel? - böktem ki nagy nehezen.
- Ott folytatom. - felelte. - Átvettek, elfogadták minden vizsgámat. - Damian kifújt egy nagy adag levegőt.
- Akkor ennyi? Lelépsz? - szűrte a szavakat a fogai között.
- Mi mást tehetnék? - tárta szét a karjait. - Nincs semmi, amiért érdemes Párizsban maradnom. - szúrós pillantást vetett először Damian-ra, majd rám. - Többé már nincs.
- Hát akkor. - Damian eleresztette a kezemet, odalépett Ben elé, mélyen a szemébe nézett, és felé nyújtotta a kezét. - Sok sikert, haver. - Ben szeme felcsillant, ahogy kezet rázott Damian-nel.
- Köszönöm. - biccentett Ben. - Azért remélem, néha megírod, hogy megvan-e még az Eiffel-torony. - mosolyodott el.
- Úgy lesz. - ígérte meg Damian. Én következtem. Nem tétováztam, átöleltem Ben-t. Talán szokatlan volt a kapcsolatunk, talán nem is tartott sokáig, és talán alakulhatott volna sokkal másképp is, mégis ő volt az a srác, akitől életem első csókját kaptam, az, aki az első barátom volt.
- Sajnálom, hogy úgy lett vége, ahogy. - suttogta.
- Én is. - bólintottam. - De majd később talán kapunk egy második esélyt.
- Remélem. - Ben eltolt magától, megajándékozott egy utolsó, sokatmondó mosollyal, és kisétált a lakásból, anélkül, hogy kikísértük volna. Damian és én percekig csak álltunk a szoba közepén a hányingerkeltő festékszagban, és igyekeztünk feldolgozni azt, ami az imént történt.
- Ő volt az első olyan legjobb barátom, aki megértette, mennyire fáj is a merevedés, ha nincs ki segítsen rajta. - motyogta maga elé Damian.
- Elképesztően undorító vagy. - fintorodtam el, részben azon, amit mondott, részben pedig az émelyítő szag miatt. Az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam azt. Még láttam, ahogy Ben átsiet a zebrán.
A kalandom nyár elején kezdődött, és azt hittem, a végén be is fejeződik. Végül eldől a sorsom, megtalálom a helyem, és élem tovább ugyanazt a szürke, hétköznapi életet, amit annyian. Suliba járok, bevásárolok, főzök, tanulok, bosszankodom a késő busz, vagy éppen a mogorva bolti eladó miatt. Jegyzeteket kérek el a csoporttársaimtól, és magolok minden vizsga előtt. Aha. Így képzeltem. Aztán jött Párizs, Damian, Amerika, és a képzőművészeti. Hogy miért is abszurd ez az egész? Mert három hónapja még a halálos beteg nagynéném ágya mellett rostokoltam, és azért rimánkodtam, hogy minél tovább kitartson. Anne jelentette számomra a családot, és a távozásával bennem is meghalt valami. Eltörtem. A kétségbeesett kapálózásomat pedig, hihetetlen módon pont Damian Fletcher vette észre, és ő volt az, aki kihúzott az ismeretlenből, mielőtt egy nagyobb hullám végleg elsodort volna. Az elemi utálat, ami mindig is gyökerezett köztünk, teljesen kihalt. Talán azért, mert nem adtunk neki elég okot a virágzásra, de talán amiatt, mert az ellentétek mellett valahogy folyton vonzottuk egymást. Irtóztunk a másiktól, miközben rá vágytunk. És aztán, derült égből villámcsapásként, egy napfényes nyári délutánon végül szabadjára engedtük az évek óta bennünk tobzódó érzelmeket. Szerintem jól tettük. Mindketten megérdemeltünk egy kis boldogságot, egy olyan valamit, ami törékenyebb bárminél, mégis mindennek ki meri tenni az ember. Mindketten megérdemeltük a szerelmet.
