A Nap csiklandozó sugaraira ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemem, attól tartva, ami, illetve, aki mellettem vár. Amikor azonban nyújtózkodtam egy hatalmasat, és mégis csak az ágy végét értem el, villámgyorsan ültem fel. Teljesen egyedül voltam, nem csak az ágyban, de a szobában is. Damian oldalán a párna gombóccá volt gyűrve, a lepedő felcsavarodva. Kimásztam az ágyból, és egy percig álltam a hideg padlón. Próbáltam felfogni a felfoghatatlant, miközben egyre lejjebb húzogattam a pólómat. Képtelen voltam elhinni, hogy voltam akkora hülye, hogy egyetlen pólóban és bugyiban az éjszaka közepén bemásztam Damian Fletcher ágyába. Egész egyszerűen ez már akkora elmebajra vall, hogy simán becsukhatnának...nos, akárhová. Ha van valaki ezen a Földön, aki úgy ismeri Damian-t, mint a tenyerét, akkor az én vagyok. És pont én dőlök be neki? Pont én vagyok az, aki nem tud ellenállni neki? Na de várjunk csak. Nem is történt semmi. Tisztán emlékszem rá, hogy még csak egy puszit sem addot. Semmi. Hamar elaludtunk, kikészített minket az időeltolódás, az utazás, a bonyolult szálak, amikről még mindig nem tudunk semmit. Mindez túl kimerítő volt ahhoz, hogy bármi más is eszünkbe jusson egy olyan éjszakán, amit ketten egy ágyban töltünk el, én nadrág nélkül. Mindegy.
Kinyitottam az ajtót, de szinte azonnal vissza is csuktam, legalábbis, résnyire maradt csak nyitva.
- Nem azért nem kerestelek, mert nem voltam kíváncsi rád. - sóhajtotta Evan.
- Anya egyszer sem említette, hogy érdeklődtél volna felőlem. - válaszolta Damian szemrehányóan. Ahhha. Szóval ez az a beszélgetés, amit apa és fia lefolytat egymással 20 külön töltött év után. Tudtam, hogy nekem ehhez aztán végképp semmi közöm, hogy Damian valószínűleg leordítaná a hajamat, ha észrevenné, hogy hallgatózok (pedig nem az első eset lenne...megrögzött tudakozó vagyok, bocs), és hogy itt rólam nem fog szó esni, valamiféle ösztön azonban mégsem hagyta, hogy becsukjam az ajtót. Helyette nekidőltem mellette a falnak, és denevér véremet felpezsdítve vártam a folytatást.
- Anyád meg arról felejtett el szólni nekem, hogy terhes. - mondta Evan. Mi van? Oké. Ismertem a sztorit. Lia és Evan évekig jártak a középiskolában, és az érettségi bankettre is együtt mentek, ami után végre rászánták magukat arra, amire az ember általában 17-18 évesen az akkor élete szerelmének hitt emberrel rászánja magát. De persze jött a baki, és Lia teherbe esett Damian-nel. Evan-t a New York-i egyetemre vették fel, Lia pedig a gyerek miatt nem is tudott sehová jelentkezni, így dugába dőlt minden terve. Evan-t nem érdekelte, hogy Lia terhes, elhúzott az ország túlsó felébe, és azóta sem látták. Lia összeköltözött Anne-nel, hogy ne egyedül kelljen boldogulnia, a szülei ugyanis nem tolerálták túlságosan a kialakult helyzetet, és aztán jöttem én a képbe, majd a felnőttképzés, amikor elég idősek voltunk ahhoz, hogy a szomszéd néni is elbírjon velünk. Kábé ennyi. De Evan miért állítja azt, hogy nem tudott Damian-ről?
- Ez nem igaz. - szűrte Damian a fogai között. - Csak téged nem érdekelt. Sem ő, sem én.
- Szerettem anyádat. Mindennél jobban szerettem őt. És elfogadtam volna a dolgot. Elfogadtalak volna téged. - Evan hangja olyan nyájas volt, hogy szinte hánynom kellett. Ettől függetlenül igencsak erős kétely ébredt bennem. Talán egész végig Lia hazudott? Nem. Lia az Lia, Lia nem Evan, és nem tenné tönkre a fia életét. Nem Lia a hunyó, hanem Evan, aki 18 évesen túlságosan tartott a felelősségvállalástól.
- MIt akarsz ezzel mondani? - Damian hangja egyre dühösebb lett. Csattanást hallottam, vagy felállt, vagy rácsapott valamire. Nem lenne meglepő. - Hogy anya tehet mindenről? Arról, hogy 20 évig tudomást sem vettél rólam? Mi történt volna, ha nem találom meg azt a fotót, azon meg a nevedet? Soha nem találkoztunk volna? Úgy éltél le 20 évet, hogy tudtál arról, van egy fiad, és még csak az sem érdekelt, hogy mi a neve! - kicsit beljebb hajtottam az ajtót. Nem hiányzott, hogy Damian most még arra is rájöjjön, hogy hallgatózom. Akkor, azt hiszem, New York-ból egy porszem sem maradna.
