- Te jó ég, Keira, hol jártál? Halálra aggódtam magam miattad, már a rendrőrséget is felhívtam! - borult a nyakamba Lia, amint beléptem a lakásba. Már az ajtóból kiszúrtam az étkezőasztalnál ücsörgő Camille-t és Ben-t is, Damian azonban nem volt sehol. Átöleltem Lia-t,.
- Sajnálom. Lemerült a telefonom, és elveszítettem a tornyot... - húztam elő a zsebemből a készülékemet. Lia belém karolt, így sétáltunk be a lakásba. Mindene remegett, az anyai ösztönök erősen dolgozhattak benne az elmúlt órákban. Azzal kellett volna foglalkoznom, hogy őt megnyugtassam, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendben, hogy Ben-nel megbeszéljem a délutániakat, engem mégis egyetlen dolog érdekelt. Hol van Damian? Ismételten megbántott, magasról tojt a fejemre, nekem mégis az jár a fejemben, hogy jól van-e. Normális az ilyesmi? Biztosan normális. Normálisnak kell lennie. - Damian...Meglett?
- Persze, Ismered, csak ki kellett szellőztetnie a fejét. Most csak azért nincs itt, mert bevágta a durcát, amiért Ben itt van. - legyintett Camille, miközben felállt, és ő is átölelt engem. - Örülök, hogy jól vagy, Keira. - suttogta a fülembe.
- Ne haragudj, Kislány. - pattant fel Ben is. Kislány? Mióta hív ő engem Kislánynak? És legfőképpen: MIÉRT?
- Kislány? - vontam fel a szemöldököm értetlenül. Ben hanyagul elmosolyodott, és magához húzott.
- Nem akartalak magadra hagyni. Bocsáss meg. - mondta halkan. Kicsit eltoltam magamtól, és mélyen azokba a gyönyörű szemeibe néztem.
- Nem haragszom. De legközelebb ne csinálj ilyet. - ráztam meg előtte a mutatóujjamat. Hangos ajtócsapódás, dobogások, és megjelent Damian.
- Mondtam, hogy hazatalál. Nem kellett volna az egész délutánodat aggódásra pazarolni. - torpant meg Damian, Lia-ra nézve. Ő csak rosszallóan rázta a fejét, Ben hitetlenül elröhögte magát, Camille pedig igyekezett a lehető legláthatatlanabb maradni. Hát persze. Én vagyok a hülye, amiért ő érdekelt. Az, hogy minden oké-e vele. Látszólag az sem tartozna rám, ha nem így lenne.
- Komoly baja is eshetett volna, te seggfej. - szólt oda neki Ben. Nem zavarta, hogy a főnöke fiát seggfejezte le, aki mellesleg ott állt mellette. Lia-t sem érdekelte. Megszokta, hogy a társadalom 99,9 százaléka ki nem állhatja Damian-t. Az egy tized százalék nagyjából őt és Anne-t teszi ki. Illetve, tette. Mindegy.
- Nagylány már, tud vigyázni magára. - vonogatta a vállát Damian. Hirtelen kedvem lett volna hozzávágni valamit. Valamit, ami vasból készült.
- Ironikus, hogy ezt pont az mondja, aki miatt eltévedt. - fonta össze maga előtt a karjait Ben. Damian nekitámaszkodott a konyhapultnak, mintha ezzel próbálna erőt gyűjteni a közelgő bunyóhoz. Nem, nem lesz itt semmiféle bunyó. Ez csak két tesztoszterontúltengéses idióta, akik mindjárt visszavonuinak a saját szobájukba videójátékozni.
- Ki kérte, hogy jöjjön utánam? Leszokhatnál már arról, hogy mindent rám fogsz, ami szarul sül el az elcseszett életedben. - vetette oda neki Damian.
- Damian! - csattant fel Lia, a fia azonban tudomást sem vett róla.
- Aggódtam érted, te seggfej. - kiabáltam, már én is. Felidegesített. Felidegesített Damian viselkedése, a közömbössége, és hogy mennyire bunkó Ben-nel. Mert az, hogy velem mekkora tahó, azt már megszoktam ennyi év alatt.
- Felesleges volt. Veled ellentétben, ha engem megforgatnak kétszer a tengelyem körül, hazatalálok. - kikerült engem, a letaglózott Lia-t, és a konyhapult mögé lépve kivett a hűtőből egy dobozos kólát.
- Milyen kár, hogy az intelligenciaszinted kábé ennyinél ki is fúj. - fontam össze magam a karjaimat, felvéve gúnyos arckifejezésemet. Damian-t ez nem különösebben hatotta meg. Ugyanazzal a nemtörődöm fejjel sétált el mellettem, és vágtatott vissza a szobájába. Lia lerogyott az étkezősztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát.
- Annyira sajnálom. - ingatta a fejét foyamatosan. - Nem tudom, mi van vele mostanában.
- Mindig is különös természete volt. - simogatta meg Lia vállát Camille. - Megszoktuk.
- Az utóbbi időben egyre bunkóbb mindenkivel. Ezt még csak a kamaszodásra sem foghatom, mert azon túl vagyunk egy ideje...- Lia nagyon el volt keseredve, és tudtam, hogy most már rajtam a sor, hogy megvigasztaljam. Én vagyok a legközelebbi hozzátartozója Damian után. A hozzátartozója vagyok egyáltalán? A tekintetem találkozott Camille-éval. Némán üzentem neki, hogy nyugodtan hazamehetnek, innen boldogulok. Camille zsebre is tette a telefonját, megpróbálta átölelni Lia-t, aztán elindult az ajtó felé. Követtem őt, hogy bezárhassam mögöttük az ajtót. Camille már a folyosón állt, és a telefonját nyomkodta, Ben azonban átölelt, és a fülembe súgott.
- Rendben leszel, Kislány? - óvatosan bólintottam, és mikor eltoltam magamtól, egy ezerwattos mosollyal találtam szembe magam. No meg persze azokkal a csodálatosan gyönyörű kék szemekkel. - Holnap találkozunk.
Képtelen voltam elaludni. Csak feküdtem, a plafont bámultam, és a bárányokat sem láttam, akiket elvileg ilyenkor számolni kéne. Már négy órája csináltam ezt, és fogalmam sem volt róla, hogyan fogok másnap dolgozni, vagy egyáltalán kikelni az ágyból. Volt, hogy melegem volt, olyankor lerúgtam a takarót. Persze egy perccel később már fáztam, felhúztam a paplant, nagyjából harmincöt másodpercig jó is volt, de akkor megint melegem lett. És ez így ment hosszú, fárasztó órákon keresztül. Végül úgy döntöttem, nem érdekel, kimegyek a konyhába, és iszok egy pohár vizet, hátha az segit. Kikecmeregtem a szobából. Már a folyosóról látszódott a konyhában égő villany. Biztosra vettem, hogy Lia az, aki szintén alvási zavarokkal küzd a problémás fia miatt, és talán még mindig a konyhaasztalnál zokog tehetetlenségében. Lassú léptekkel haladtam a konyha felé, nehogy halálra rémisszem őt. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy férfialak csücsült a pult tetején, kezében egy üveg ásványvíz, aminek a címkéjét piszkálgatta.
- Mit keresel itt? Miért nem alszol? - rakta le maga mellé a palackot Damian, amint meglátott. A szokásos alvócucca volt rajta, ezek szerint hároméves kora óta nem szokott le erről. Fekete, bő melegítőnadrág és egy itt-ott szakadt póló. A haja kócos volt, a szemei szinte világítottak.
- Nem tudok. - feleltem egyszerűen. Odasétáltam mellé, mielőtt az agyam ellenkezhetett volna, és nekidőltem a pultnak. A kezeink majdnem összeértek. Majdnem. Percekig néma csendben vártunk mind a ketten, azt hiszem, arra, hogy a másik szólaljon meg. De sem ő, sem én nem akartuk megtörni a pillanatot. Mert ez végre egy olyan pillanat volt, amikor nem veszekedtünk, vagy utáltuk egymást. Oké, persze az alapjáratos távolságtartástól eltekintve. Kis idő múltán Damian leugrott a pultról, a hátam mögé nyúlva magához vette a vizét, és elindult a szobája felé. Tudtam, hogy hagynom kéne elmenni, hogy nem szabadna megint nekem beadnom a derekam, mert megint az lesz belőle, ami mindig. Megaláz, egyedül hagy, én meg szidom a hülye fejem miatta. Csaknem 18 év elteltével azonban továbbra sem tudtam megállni, hogy ne szóljak utána. - Damian! - a fiú megtorpant, és visszafordult felém. Kisöpört a szeméből egy adag hajat, nekem meg beugrott egy kép, ahogy ezzel a mozdulattal elcsábítja a francia szende kislányokat. Felvonta a szemöldökét, egyértelműen arra várt, hogy folytassam. De mit akartam neki mondani? Akartam én egyáltalán mondani neki valamit? Vagy csak ösztönösen próbálom szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat, annak reményében, hogy valami emlékeztet majd arra az életre, amim volt Anne halála előtt? Nem tudom. Abban viszont biztos voltam, hogy nem akartam még egyszer meghunyászkodni előtte. Nem akartam, hogy még egyszer azt érezze, ő a győztes, én pedig a legyőzött. Az, aki felett hatalma van, és akin tud uralkodni. Nem. Független akarok lenni tőle, és nem akarom, hogy még egyszer is az életben valamiért nekem kelljen bocsánatot kérnem tőle. Főleg nem olyasvalamiért, ami egyértelműen az ő hibája. Mindenki szerint. Úgyhogy csak ennyit mondtam: - Jó éjt. - Damian tétovázott egy darabig, elindult, aztán visszafordult, válaszra nyitott a száját, végül becsukta. Aztán mégiscsak szembe fordult velem, és óvatosan elmosolyodott, ügyelve arra, nehogy jókedvet szűrjek le ebből.
- Aggódtam miattad.
