Éreztétek már azt, hogy megszakad a szívetek? Fojtogatott már belülről benneteket a bűntudat, a fájdalom, az elkeseredettség és a kétségbeesés?
Én pontosan ezt éreztem.
Csak ültem a folyóra néző vendégszoba ágyán, a naplómat kinyitva hagytam magam mellett, miközben Anne szakácskönyveit beraktam a bőröndömbe.
Eddig bírtam. Kész. Nem vagyok elég erős mindenhez. Legalábbis nem ennyire hirtelen. Felhúztam az ágyra a térdeimet, átkaroltam őket, és sírni kezdtem. Fogalmam sem volt, Damian apja miért küldött nekem névre szóló jegyet. Honnan ismer egyáltalán? És miért akarja, hogy meglátogassam őt? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy már alig vártam rá a válaszokat. Amiket csak New York-ban kaphattam meg. Ennek ellenére rettegtem az utazástól, nem akartam itt hagyni Lia-t, Párizst, és talán még Ben-t sem. Csak sírtam és sírtam, amikor kopogtak. Rögtön tudtam, hogy Damian az, mert az engedélyem nélkül nyitott be. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, odasétált hozzám, és leült mellém az ágyra. Reszkettem a bőgéstől, de nem akartam gyengének tűnni előtte. Oké, már késő volt, de mindegy. A büszkeségemből megmaradt legapróbb morzsákat sem szabad elereszteni.
- Anya dühös. Attól tart, annyira összeveszünk, hogy ott hagylak. - ezen azért egy kicsit elmosolyodtam. Látszik, hogy Lia mennyire ismer minket.
- Nem tudom, Damian. - csóváltam a fejem. - Még sosem találkoztál az apáddal. MIért kellek én oda? - pillantottam rá kisírt szemeimmel. Damian megeresztett egy olyan mosolyt, amitől általában padlót fognak a lányok. Mármint, azok, akik nem ismerik közelebbről.
- Ő küldte a jegyet. - vonta meg a vállát. - Meg akar ismerni. Azt akarja, hogy gyere velem. Azt mondta, ne kérdezősködjek, majd New York-ban megtudok mindent. - a térdemre hajtottam a fejem, úgy gondolkodtam, miközben Damian nem mozdult el mellőlem.
- Te nem félsz? - kérdeztem, kis idő után. Damian értetlenül meredt rám.
- Az apámtól?
- Nem, hanem az egésztől. Még sosem találkoztatok, New York iszonyú nagy, és mi van, ha nem találjuk meg a reptéren? Vagy nem leszünk neki szimpatikusak, és kirak minket? - soroltam a legnagyobb félelmeimet. Damian elröhögte magát.
- Oké, először is, mindketten amerikaiak vagyunk, csak elboldogulunk már New York-ban! Másodszor meg, kettőnk közül egyedül én nem lehetek neki szimpatikus, de én a fia vagyok, szóval muszáj szeretnie, ha már az elmúlt, csaknem 20 évben szart a fejemre. - nevette el magát. Igencsak könnyedén veszi ezt a dolgot, holott az emberek ilyenkor szoktak megzuhanni. Az nem úgy van, hogy nagy pszichés trauma 20 év után megismerni az apádat, aki cserbenhagyta az anyukádat, amikor ő terhes volt veled? Na várjunk csak, egy pillanatra elfelejtettem, hogy Damian Fletcher-ről van szó. Akkor mindegy.
- Mi van, ha rájön, hogy semmi köze hozzám? Ahhoz minden joga megvan, hogy engem kitegyen, elvégre senkije sem vagyok...- tördeltem az ujjaimat. Damian lassú mozdulattal felém nyúlt, ami borzasztóan meglepett. Még sosem csinált ilyet, 18 év alatt. Gyengéden az állam alá tette a kezét, és felemelte a fejemet, úgy, hogy kénytelen legyek épp a szemébe nézni. Még a szám is tátva maradt ettől, túlságosan intim volt ez így kettőnk között. A legjobban mégis az rémített meg, hogy még csak eszembe sem jutott elhúzódni.
- Neki talán nem. - válaszolta határozottan. Mondanod kell valamit, Keira, szólalj már meg...És akkor közbeszólt a csengőhangom. Pechemre a telefonom szintén az ágyon volt, pont mellettünk, és Damian relfexszerűen odafordult. Természetesen meglátta a kijelzőn Ben nevét villogni, így egyből elkapta a kezét, és zavartan félrenézett.
