Nagyon furcsán alakultak a dolgok. Tényleg nagyon, nagyon furcsán. Már ami Damian-t és engem illet.
Sosem beszéltünk többé a hazugságomról. Nem kérdezett Mira-ról, nem faggatott, pontosan miért is nem közöltem vele az igazat. Nem érdekelte. Engem pedig hihetetlenül bosszantott, hogy nem érdekli. Hogy ennyire nem érdekli.
Elértünk egy olyan kritikus pontot a kapcsolatunkban, amit még sosem sikerült. Udvariasak vagyunk egymással. Ő előreenged az ajtóban, én pedig átadom neki a sót az asztalnál, amikor kéri. Este jó éjt kívánunk a másiknak, és reggel szép napot. De kábé ennyi. A forró érintések, amik összezavarták minden gondolatomat és érzésemet, az éjszakák, amiket egy ágyban töltöttünk, és azok a sokatmondó pillantások, amik az összes körülöttünk élőnek feltűntek, abbamaradtak. Mintha elzárták volna a csapot. De komolyan.
Tartoztam egy vallomással Mira-nak. Egy hosszú és kiadós vallomással. Elhívtam hát az incidens utáni napon sétálni, amikor is mindent elmeséltem neki, onnantól kezdve, hogy az apám leadott Anne-nél, odáig, hogy a nyár elején Párizsba kellett mennem, ahol ismét találkoztam Damian-nel, és azóta valami megváltozott köztünk. Szegény barátnőm csak nagyokat pislogva próbálta felfogni, amit mondtam, bár sejtettem, hogy nem az angoltudása miatt nem sikerül. Végül megvonta a vállát, és közölte, hogy a fiúk mind faszfejek. Hát, tulajdonképpen így is hozzá lehet állni a dolgokhoz.
Igazából már vártam, hogy Camille jelentkezzen, és ez már azelőtt is így volt, hogy az öccse felbukkant volna New York-ban. Tudtam, hogy el van havazva a nyári turistaáradat miatt, ezért nincs ideje velem telefonálgatni, de már tűkön ülve vártam, hogy mégis felhívjon.
- Szóval megtalált a szerencsétlen öcsém. - összegezte az elhadart beszámolómat arról, hogy Ben itt van, és találkoztunk. - Gondolom, egyedül volt, és nem a szüleinkkel.
- Hát, nem. - válaszoltam őszintén. A szülő-téma Camille esetében is sarkalatos pont volt. - De nem tűnt elveszettnek.
- Ben sosem az. - nevette el magát Camille a vonal túloldalán. - Mi van Damian-nel? Van még csaj a városban, akit nem dugott meg? - kérdezte vidáman. Öhm. Van.
- Én speciel biztosan közéjük tartozom. - feleltem. Camille krákogni és prüszkölni kezdett.
- Sajnálom, Keira, én nem úgy...
- Tudom. - vágtam közbe. - Tudom, hogy értetted.
- Jól kijöttök? Szegény Lia napokig ette a kefét, hogy vajon hányszor hagytátok ott egymást New York közepén.
- Jelenleg a nyugalmi fázisban vagyunk. - mondtam. A vendégszobában ültem az ágyon, és Damian odakint csinált valamit a konyhában Aaron-nal. - Vagyis nem veszünk különösebb tudomást egymásról. Azt hiszem, jobb ez így mindenkinek.
- Oké, inkább nem kérdezem meg, milyen az aktivitási fázis. - röhögte el magát Camille. - Mesélj az apádról! Olyan, mint amilyennek képzelted?
- El sem képzeltem idáig. - válaszoltam őszintén. - Csak itt nyomták az arcomba a tényt, miszerint az ember, akitől származom, és aki eldobott, mint a használt rongyot, egy légtérben tartózkodik velem. Egészen idáig eszembe sem jutott az apám. - magyaráztam.
- De azért megvagytok? Sokat beszélgettek? - érdeklődött Camille.
- Fogjuk rá. - vontam meg a vállam. - Néhányszor eljön ide, Evan lakására, és dumálunk. Múlt héten még ebédelni is elvitt.
- Na és, jó fej? - szinte láttam magam előtt, ahogy Camille csillogó szemekkel ugrándozik.
- Rosszabbra számítottam. - ismertem be. - De azért még nem felejtettem el, mit művelt tizennyolc éve.
