Sziasztok :)
Mivel A nyár, amikor megváltoztam-ot egész végig Keira szemszögéből olvashattátok, úgy gondoltam, illene némi betekintést nyerni Damian gondolataiba is. A huszonhatodik fejezetre érkezett a legtöbb szavazat, ezért ezt a részt írtam meg úgy, ahogy Damian átélte. Jó olvasást! :)
Elgémberedett nyakkal ébredtem. A repülő ülése sosem tartozott a világ legkényelmesebb helyei közé, de azért egy New York-Párizs járaton, vagyonokat kiperkálva egy kicsit azért jobbra számít az ember. Előrehajoltam, hogy kiroppantsam a hátamat, miközben a stewardess elsétált mellettem a szűk folyosón. Legnagyobb pechemre épp az a nő volt az, aki a nyár eleji, első közös utazásunk alkalmával is a repülőn dolgozott, és akivel elszórakozgattam a WC-ben. Nagyon reméltem, hogy úgy igazítja a dolgát, hogy Keira ne lássa meg. Igazából anya ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek Key elé júniusban, de titkon azért örültem neki, hogy nem nekem kell erősködnöm. Amikor odaértem a New York-i reptérre, és kibuszoztam a külvárosba, ahol az egyik olcsóbb hotelben megszállt, megszakadt a szívem. Rosszra számítottam, nagyon rosszra, de az állapot, amiben találtam, minden elképzelésemet felülmúlta. Még engem is megrendített Anne halála, nemhogy őt, úgy, hogy ő nevelte fel, ő foglakozott vele. Úgy, hogy ő volt az anyja. Kisírt szemekkel ült a szoba közepén álló rozoga ágyon, ölében a naplóját tartotta, kezében egy elöregedett szénceruzát. Rajzolt. Mindig, állandóan rajzol. Így búcsúztunk el anno, amikor ő tizenöt volt, én pedig tizennyolc. Akkor is rajzolt. Ettől függetlenül csodálatosan nézett ki, a haja laza kontyban állt, fehér pólót és farmer rövidnadrágot viselt. Tornacipője a lábán volt, de ez sem zavarta abban, hogy feltegye az ágyra. Egy hatalmas, fekete bőrönd, egy szürke sporttáska és egy kisebb, piros utazótáska állt a sarokban. Ekkor láttam először, három év elteltével. Borzasztóan hiányzott. Jobban, mint azt bárkinek, bármikor képes lettem volna bevallani.
Sosem volt korábban barátnőm. Egyszer sem. A lányok körében mindig is kedvelt voltam, ami eleinte hidegen hagyott, de amikor láttam, hogy Keira még véletlenül sem lát bennem többet puszta barátnál- esetleg egy testvérnél-, eldöntöttem, hogy minden adandó alkalmat kihasználok arra, hogy jól érezzem magam. Tizenhat voltam, amikor az egyik osztálytársam, Becca, elég feltűnően hajolt le előttem, hogy kivegyen valamit a táskájából, ami a földön volt. A hormonháztartásom már akkor is rendben volt, és mint minden normális, érett tizenhat évesnek, nekem is egyből az ugrott be. Tudtam, hogy Becca külön nekem címezte a kis magánszámát, ezért felálltam (és nem csak én...khm.), csuklón ragadtam, és kihúztam magam után az iskola mögé. A lány már tapasztalt volt, havi egy-két fiút fogyasztott el, ezért sejtettem, hogy nem én leszek neki az első-úgy, ahogy ő nekem volt. Nekiestem, és nem is kérette magát sokáig. Gyorsan túlestünk rajta, és mindketten, mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltunk a suliba. Aznap délután együtt voltunk Keira-val, mert Lia és Anne elküldtek minket bevásárolni. Ő csak dobálta bele a listára írt dolgokat a kosárba, én pedig figyeltem őt. Elképzeltem, milyen lehet vele. Milyen lehet kényelmesen fekve, nem pedig egy koszos falnak nyomódva csinálni. Milyen lehet olyasvalakivel átélni ezt, aki iránt tényleg érzek valamit? Keira-val csodálatos lett volna. Amikor észrevette, hogy megállás nélkül őt bámulom, megkérdezte, mi bajom. Durván rávágtam, hogy "bocs, legközelebb majd becsukom a szemem, amikor a látóhatáromon belül kerülsz", majd elfordítottam a fejem. Miután Párizsba költöztünk, nagyon beleszoktam ebbe az életvitelbe. Már nem csak bulikban szedtem fel lányokat, de a különböző kávézók pultosait is egyszer-egyszer kihasználtam arra, hogy elégedett legyek. Minduntalan Key járt a fejemben, mikor végeztünk, és a sliccemmel babráltam. Az ő arcát láttam magam előtt, ahogyan angyalian elmosolyodik, közelebb lép hozzám, és puha ujjaival végigsimítja meztelen felsőtestemet. Gyűlöltem, hogy nem lehet itt velem, azt meg talán még jobban, hogy sosem lehet az enyém.
