New York legistenibb fagyizójánál álltunk, valahol a kilométeres sor legvégén, már legalább fél órája. Értem én, hogy finom, de ennyire azért nem lennék odaadó egy gömb fagyi kedvéért. Természetesen ez is Damian miatt van, aki az utcákon lófrálva megkívánta a fagyit, és elrángatott ide, abba a fagyizóba, amit Evan ajánlott neki. Már amikor ideértünk, kijelentettem, hogy "nem fogom kivárni a sort", mire Damian egyszerűen megvonta a vállát, és közölte, hogy "akkor majd később találkozunk". Nagy durcásságomban persze elindultam az ellenkező irányba, de amikor egy sietős fiatalember kis híján elgázolt a zebrán, úgy szaladtam vissza a sorba Damian-hez, mint a kisgyerek, aki eldönti, hogy világgá megy, de az utca végéig sem jut.
- Megmondtam, hogy nem várok itt veled, erre már fél órája ez a programom. - fontam össze magam előtt a karjaimat. Damian háttal nekidőlt a fagyizó falának, kezeit nadrágja zsebébe süllyesztette.
- Megmondtam, hogy elmehetsz. - vonta meg a vállát. - Nem tehetek róla, hogy a hihetetlen vonzerőm mágnesként tart fogva. - megvillantotta legendás mosolyát, mire én csak a szememet forgattam. Reggel Evan úgy ment el otthonról, hogy a lehetőségekhez mérten nem igazán akar rólunk a híradóban hallani, miszerint New York kellős közepén oltári patáliát csapva összevesztünk. Mariah erre nevetve legyintett, és csak annyit mondott, hogy "ugyan, Evan, biztosan nem ennyire vészes". Nos, a következő mozzanatunk az volt, hogy fejbe vertem Damian-t, amiért reggeli közben kérés nélkül elvette előlem a tejet. Persze Damian nem hagyta annyiban mindezt, válaszként telibe lelocsolt majonézzel. Aaron és Hilary, akik velünk szemben békésen reggeliztek, ijedten ugrottak fel. Mariah zavartan közölte, hogy "oké, akkor mostantól jobban figyel ránk", és ő is megkért minket, hogy ne kerüljünk be a tévébe. Nem is értem. Aaron és Hilary az anyukájuk testvéréhez mentek látogatóba New York külvárosába, Mariah és Evan pedig dolgoztak egész nap, így maradtam kettesben Damian-nel.
- Ti mióta vártok? - fordult hátra az előttünk várakozó lány. Kábé velem egyidős lehetett, hosszú, vastagszálú, egyenes sötétbarna haja volt, makulátlan arcbőre és márkás cuccai. Gondolok itt a kezében tartott, legújabb iPhone-ra, vagy éppen arra a csukára, amire én hónapok óta gyűjtök. Mindegy.
- Elég régóta. - felelte Damian hanyagul. - De állítólag megéri. - mosolyodott el megint. A lánynak csupán ennyi kellett, azonnal bevetette magát, és "véletlenül" megigazította a fehér topját, hogy kikandikáljon a melltartója szegélye.
- New York-iak vagytok? - kezdett el cseverészni, és bár többesszámot használt, egyértelműen Damian felé intézte a kérdését.
- Félig-meddig. - bólintott Damian.
- Hogyhogy félig-meddig? - vihogott fel a lány erőltetetten. - Olyat hogy lehet?
- Hát félig New York-iak vagyunk, félig nem. - válaszolta Damian felvont szemöldökkel. Látszólag őt sem irritálta kevésbé a lány, mint engem. Na de hogy Damian Fletcher-t irritálja bármelyik lány is? Fura.
- Amúgy Lauren vagyok. - nyújtotta a kezét Damian felé. - Lauren Holt. Bejelölhetsz Facebook-on. - vigyorodott el.
- Aha, oké. - biccentett Damian, aki közben velem kezdett el farkasszemet nézni, ezúttal azonban a cél nem a pislogás, hanem a röhögés elkerülése volt. Én már alig bírtam visszafogni magam, az ajkamat kezdtem harapdálni, de az sem segített.
- És a te neved? Tudod, csak ha bejelölsz, akkor tudjam...- mosolygott Lauren.
- Szerintem majd a közös profilunkról jelölünk be. - lökte el magát Damian a faltól, és átkarolt engem. Oké, hát ez a húzása egy dologra biztosan jó volt. Megszűnt a folyamatos inger a röhögésre. Először nem értettem, hogy ezzel pontosan mit akar elérni, de aztán leesett. Megfogtam Damian-nek azt a kezét, amit a nyakamba tett, és én is elmosolyodtam.
