Feszengve ültem a repülőn. Nem csak azért, mert Damian a legszélső széken helyet foglaló, idegesítő fazon miatt nekem préselődött, hanem azért is, mert folyton Lia arcát láttam magam előtt, a becsekkoláskor. Nem volt sem dühös, sem csalódott, ahogy arra számítottam. Kétségbeesett volt. Rettegett attól, hogy sem én, sem Damian nem jövünk vissza ide. Hogy Amerikába visszatérve mindketten rájövünk, hogy az a mi hazánk, nem pedig Franciaország, mindegy, mennyire gyönyörű és elképesztő. Igazából nem tudom, mi Damian célja. Tényleg képes lenne ott maradni New York-ban? Mi lesz velem? Velünk? De nem mertem rákérdezni. A kihallgatott konyhai beszélgetés óta túl sok mindenre nem merek rákérdezni, mert félek, hogy olyasmi derülne ki, amire még nem vagyok felkészülve. Ja, és legfőképpen feszengtem azért, mert egy ismeretlen férfi karjai közé tartottunk, akit még egyikünk sem látott soha. Nem hinném, hogy ép észre vall az ilyesmi.
- Elnézést, parancsolnak mogyorót? - állt meg a mi sorunknál a zöld egyenruhát viselő stewardess. Egyből feltűnt, hogy a kérdést elsősorban a középen ülő Damian felé intézte, sőt, egy megnyerő mosolyt is megeresztett a biztos siker kedvéért.
- Nem kérünk, köszönjük. - utasította vissza Damian kedvesen. Az ilyen hangnemet is csak akkor veszi elő, ha idegenekről van szó. A stewardess azonban nem adta fel. Nem hiszem, hogy Damian-nek nem tetszett, merthogy magas volt, a lábai kifogástalanok, az alakja mennyei, hosszú, dús fekete haja lófarokba volt fogva. Az arca tényleg szép volt, a mosolyáról nem is beszélve. Felegyenesedett, majd megmarkolta a tálcát, amin a mogyorót kínálta körbe. Damian tekintete már vissza is tért a kezében tartott térképre, ami New York-ot ábrázolta. (Valamiért nagyon bezsongott az utazástól...Régóta nem érdekelte semmi sem ennyire). A nő viszont elég látványosan végigmért engem, tetőtől talpig. Már, ami látszott belőlem a székektől. Nyilván azt próbálta kitalálni, hogy miért pont mellettem ül Damian. Láthatóan van közünk egymáshoz, mert mindketten egyszerre támaszkodtunk a közös karfán, Damian ráadásul fél lábát átvetette az enyémen. Ezen nem lepődtem meg, mert kiskorunkban is folyton ezt csinálta. Akkor még szidtam érte, és követeltem, hogy ne nézzen sámlinak, amire csak úgy rárakhatja a lábát, amikor viszont idősebbek lettünk, Damian népszerűbb lett a lányok körében, nekem meg barátra lett volna szükségem, örültem neki, hogy a parkban is ezt csinálta, mindenki előtt. Akkor persze még nem jutott el az agyamig, hogy ha egy iszonyatosan helyes srác rád támaszkodik, inkább taszítod a kedves lányokat, mintsem vonzod őket. Mindegy. Amikor percek elteltével sem ment tovább a stewardess, hanem elkezdte kínálgatni a mogyorót a sorunk szélén ülő pasasnak, alig láthatóan megböktem Damian-t. - Mi van? - nézett fel kíváncsian. Óvatosan a nő felé biccentettem, mire Damian odafordult. Ő szélesen elmosolyodott, és vetett egy jelentőségteljes pillantást a repülő WC-ajtajára. Megforgattam a szemeimet. Igazán összeillenek Damian-nel.
- Menj csak. - taszítottam le magamról a lábát, miközben a nő tovább sétált, egyenesen a konyha felé, gondolom, hogy letegye a mogyorós tálcát.
- Hova? - értetlenkedett Damian.
- Jaj, ne már. - sóhajtottam. - Ennél egyértelműbb jelzést nem igazán tud adni egy zsúfolt repülőn. - Damian a nyakát nyújtogatva nézett a stewardess után, majd visszatette a lábát az enyémre, és tovább nézegette a térképet. - Damian... - ráncoltam a homlokomat. Damian Fletcher kihagy egy ilyen lehetőséget? Milyen párhuzamos világegyetembe csöppentem?
- Tessék? - ejtette az ölébe a térképet.
- Nem mész? - mutattam a WC felé, ahol a stewardess feltűnően lecövekelt, valami papírt töltött ki.Egész véletlenül másodpercenként tévedt vissza a tekintete a mi sorunkhoz. Egész véletlenül.
- Te most tényleg rá akarsz beszélni, hogy kábé háromezer méter magasban keféljek egyet a stewardessel a budiban? - vonta fel fél szemöldökét. Úgy bólintottam, mintha Damian előző mondata nem hangzana elég...perverzül. Damian elnevette magát. - Agyadra ment repülés, vagy mi?
