Gyűlöltem, hogy itt kell lennem, és gyűlöltem, hogy éppen vele. Remegett a kezem, féltem, hogy a naplóm is kiesik belőle, amit egész úton szorongattam. Egyszer sem kérdezett rá. Nem akarta tudni, mire vigyázok ennyire. Csak ült mellettem azon a repülőn, és hagyta, hogy a saját gondolataimba merüljek, amiknek a java része őt tette ki. Nem kérdezett semmit. Egész életemben el akartam jutni Párizsba. A legjobb barátnőmmel akartam flangálni az Eiffel-torony előtt, keresztül akartam sétálni a Diadalív alatt, és tenni akartam egy hosszú gyalogtúrát a Szajna partján. Erre vágytam. Amikor pedig lehetőségem lett minderre, rájöttem, hogy mégsem ezt akartam. Nem így. Nem ilyen áron. - Keira, örülök, hogy itt vagy! - szorított magához Lia, én azonban csak megveregettem a vállát. Mikor eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett, tudtam, hogy annyira azért mégsem örül. Nem annak, hogy itt vagyok, hanem az oknak, amiért itt vagyok. - Jól utaztál? - felmarkolta a bőröndömet, majd Damian felé nyújtotta. A fiú szó nélkül elvette tőle, és két lépéssel előttünk járva indult el a kijárat felé. - Minden rendben volt, igen. - bólintottam. A naplót belecsúsztattam a kézitáskámba. - Köszönöm, hogy itt lehetek. - Ne butáskodj már, ez a minimum azok után, ami történt. - csóválta a fejét, miközben futólépésre váltottunk, hogy beérjük Damian-t. Ő már a parkolónál járt, és a helyet kereste, ahová Lia beállt. Kérdőn pillantott felénk, mire Lia a két sorral odébb álló kocsik felé intett. - Elviselhető volt? - biccentett a fia felé, én pedig csak megvontam a vállam. Elég furán jött volna ki, ha az ideérkezésemkor máris beköpném a vendéglátóm fiát. - Hidd el, nem akar ő bántani téged. Tudja, min mész keresztül. Ismered. - Tudom. - bólintottam. Hogyne tudtam volna! Damian Fletcher-t azóta ismerem, hogy megszülettem. És nagyjából azóta is van köztünk valami elemi erőből jövő ellentét. A nyarat pedig mégis vele kell töltenem. Azt a nyarat, aminek a kezdetét, életemben először, cseppet sem vártam.
