Ben türelmetlenül pillantott a karórájára. Én feszengve álltam mellette, az elegáns kézitáskámat szorongatva. Jobban mondva, Mariah kézitáskáját szorongatva, merthogy nekem nincs ilyenem. Utálom az ilyen kézitáskákat. A gyöngyök, amikkel ki volt rakva, belemélyedtek a bőrömbe, ahogy Ben-hez hasonlóan én is egyre idegesebbé váltam.
Hogy én hányszor mondtam el Ben-nek, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet! Ha minden figyelmeztetésemért kaptam volna egy dollárt, nagyon nem kéne aggódnom, hogy mi lesz velem szeptembertől, mert kábé egy szigetet is tudnék kápéból venni.
Az ötcsillagos hotel, ami előtt ácsorogtunk, egy forgalmas úton volt. Percenként vagy ötezer autó hasított el előttünk, és megannyi turista fotózta az épületet a szemközti oldalról. Ben fekete öltönyt viselt, de a zakóját nem gombolta be. Én egy kék ruhában voltam, ami szigorúan térd alá ért, a hajamat pedig kontyba fogtam. Amikor eljöttem Evan lakásából, Damian csak annyit mondott, hogy úgy nézek ki, mintha egy tizennyolcadik századi úri kisasszony lennék. Nagyon köszi, Damian, igazán sokat segített a véleményed az önbecsülésemen. Pff. Egy sárga taxi fékezett a járdaszegély mellett, és egy házaspár szállt ki belőle.
- Showtime. - suttogta Ben, majd felragasztotta az arcára a műmosolyt. Hasonlóan tettem én is, de már szükségem sem volt az erőlködésre. A vigyor ugyanis az arcomra fagyott. Ben szüleiről, különösen az anyjáról messziről lesütött, hogy mennyire sznob és unszimpatikus. Az apja ugyanolyan öltönyt viselt, mint Ben, az anyja pedig egy sötékék, méregdrága kosztümben volt. Szőke haja tökéletesen állt, valószínűleg percekkel ezelőtt állt fel a fodrászszékből. Arcáról maró önteltség és felsőbbrendűség sugárzott. Ben apja kezet fogott a fiával, majd felém fordult, amíg az anyukája megölelte a barátomat.
- Te biztosan Keira vagy! - mosolygott rám az apja. - A nevem Gabriel Dessauge.
- Örvendek. - ráztam meg a felém nyújtott kezet. - Keira Wesley vagyok. - Ben édesanyja fintorogva vezette végig rajtam a tekintetét, és morgott valamit franciául. Ben és az apja is rosszallón kapták felé a fejüket, Ben pedig mondott neki valamit, szintén franciául. Szeretem, amikor láthatóan rólam beszélnek, mégsem értek belőle egy kukkot sem.
- Solange Dessauge. - vetette oda nekem Ben anyukája, majd előretörve bement a hotelba. Ben, az apja és én letaglózva álltunk továbbra is a bejárat előtt. Gabriel gyorsan a felesége után sietett, de Ben közelebb lépett hozzám, és átkarolta a derekamat.
- Mit mondott az anyukád? - kérdeztem félve. Ben megrázta a fejét.
- Nem fontos.
- Hogy a francba ne lenne az? - csattantam fel. Lelöktem a kezét magamról. - Mit mondott rólam, Ben? - a fiú sóhajtott egy hatalmasat.
- Hogy látszik rajtad a származásod. - ez most komoly? Tényleg leblamált, azok után, amit a gyerekeivel tett? Szánalmas. - Ne húzd fel magad, Édes. - gyűlölöm, mikor Édesnek hív. Meg is mondtam neki párszor, hogy ne becézgessen, de nem érti. Nagy lendülettel indultam el befelé. Csillogó előtérbe érkeztem, ahol drága kanapék hívogattak, és milliókat érő festmények lógtak a falon. A Dessauge szülők a hotel éttermének bejárata előtt várakoztak, valószínűleg ránk, bár, ki tudja. Ben követett, és menet közben megfogta a kezemet.
- Nem hiszem el! - legyezgette magát Mrs. Dessauge. - Ebben a vacak étteremben senki sem akar foglalkozni velünk? - Ben anyja minden bizonnyal szándékosan beszélt angolul, merthogy a következő percben megtorpant mellettünk egy egyenruhás fickó, és elkísért bennünket ahhoz az asztalhoz, amit Gabriel foglalt le. Ablak mellé kerültem, Solange Dessauge-val szembe, Ben-nel az oldalamon. Feszengve igazgattam a csillogó evőeszközöket, mintha nem lett volna milliméterekre pontosan kiszámolva, hogy hogyan kell állniuk. - Mik a szándékaid a fiammal? - vágott a dolgok közepébe hirtelen Solange. Ben visszaköpte a vizet, amibe belekortyolt, én pedig legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. No nem a mellettem lévőn, hanem, úgy harminc-negyven emelettel feljebbről.
