Lia-ék háza távol volt a belvárostól, de épp a folyóra nézett. A vendégszobát kaptam meg, így amikor Damian bevitte a csomagjaimat, becsuktam az ajtót, és sóhajtva dőltem neki.
Anne halála várható volt. ÉVek óta betegeskedett, de mindvégig bíztunk a csodában. Reméltük, hogy majd a következő kezelés hatásos lesz, és javulni fog az állapota. Nem volt hatásos. És nem javult az állapota. Amikor a kórházból telefonáltak, még az iskolában voltam. Nem érdekelt, hogy még lenne négy órám, kirontottam az épületből, és futva igyekeztem a belváros felé, a kórházhoz. De már nem volt ott. Anne addigra már elment. Én pedig összetörtem.
Kivettem a naplómat a táskámból, és kinyitottam. A fele már tele volt rajzolva, a legtöbb tájkép volt a tengerről, arról, amit sosem láttam még. Volt egy rajzom az Eiffel-toronyról is, amit az elkövetkezendő két hóanpban szinte bármikor megnézhetek. Ez a tudat néhány hete teljesen felvillanyozott volna, most azonban cseppet sem érdekelt. Kivettem egy ceruzát a táskám belső zsebéből, és rajzolni kezdtem. Firkálásnak indult, mert nem volt ihletem, de végül kerekedett belőle egy díszes kalitka. Pont így éreztem magam. Mintha egy nyavalyás kalitkába zártak volna, és arra várnék, hogy valaki megmentesen.
Egész délután a vendégszobában voltam. Hol Anne szakácskönyvét lapozgattam, végighúzva ujjaimat az írásán, hol rajzoltam. Csak ültem az ágyon, és próbáltam felfogni, hogy itt vagyok, Párizsban, ott, ahová egész életemben vágytam, és mégis hihetetlen ürességet éreztem. Valamikor sötétedés után kopogtattak. Anne könyvét beraktam a párnám alá, és kikabáltam. Damian dugta be a fejét az ajtón.
- Vacsorázunk. Jössz? - olyan mértéktelen érdektelenség volt a hangjában, hogy legszívesebben hozzávágtam volna valamit. De nem volt kedvem veszekedni vele. Felálltam, kinyújtóztattam elgémberedett lábaimat. Szó nélkül csatlakoztam Damian-hez, a konyhába tartva. Lia a pult előtt állt, és egy tálba rakta ki a sült krumplit az olajból. Tudja, hogy ez a kedvencem, és éreztetni akarta velem, hogy itt maradhatok ugyanúgy amerikai, mint Arkansas-ben. Ez pedig jól esett. Leültem a konyhaasztalhoz, Damian velem szembe foglalt helyet. Éreztem, hogy engem néz, de nem akartam a tudtára adni, hogy tisztában vagyok ezzel. Sokszor csinálta ezt, egész kiskorunk óta, és pontosan tudta, mennyire zavar. Damian és Lia születésem óta részei az életemnek. Anyám belehalt a szülésbe, apa pedig lelépett, amint megtudta ezt. Képtelen volt elviselni engem, mert mindig anyát juttattam az eszébe. Nevelésem így Anne-re maradt, anya húgára, aki nyolc évvel fiatalabb volt nála. Mivel még csak 20 éves volt, mikor hozzá kerültem, még mindig együtt lakott a legjobb barátnőjével, Lia-val, és az ő fiával, Damian-nel, aki egy félresikeredett éjszaka következménye lett. Lia hihetetlen szeretetben nevelete Damian-t, akinek én csak ordító kisegér voltam, elvégre ő már 2 éves nagyfiú volt, mikor Anne hazavitt. Én öt voltam, Damian 7, mikor elköltöztek onnan. Folyton öltük egymást, mindig lerúgott az ágyról, én meg fogkrémmel kentem be a szemhéját, amíg aludt. Utáltuk egymást. Tényleg. De a kapcsolatot tartani kellett LIa és Anne miatt, többször előfordult, hogy Damian vigyázott rám, míg ők elmentek bevásárolni, vagy hétvégi munkát kaptak. Olyankor általában kis híján felgyújtottunk egy egész házat, de mindegy. Aztán jött Párizs, és mikor én 15 voltam, Damian és Lia végleg eljöttek Amerikából. Anne és Lia persze tartották a kapcsolatot, Lia tudta, hogy amikor Anne elmegy, rá marad a felügyeletem, 18 éves koromig. És megtörtént. Elment. - Miért bámulsz? - kérdeztem végül, mikor Lia leült az asztalhoz, és arról kezdett hadoválni, hogy a krumpli talán nem elég sós, és már a hideg rázott a tudattól, hogy Damian le sem veszi rólam a szemét.
- Nem bámullak. - közölte nemes egyszerűséggel, majd maga elé húzta a krumpliut tartalmazó tálat, és szedett belőle.
- De bámultál. - vitatkoztam. Lia torokköszörülése zökkentett ki.
- Damian, holnap megmutathatnád a várost Keira-nak. - javasolta. Damian megint rám nézett, smaragdzöld szemeit, amivel annyi és annyi női szívet tiport el, az enyéimbe fúrta.
- Az fantasztikus lenne. - a hangja csak úgy csöpögött a szarkazmustól. Annyira hiányzott Anne! Mindig ő békített ki minket, ő volt az, aki igazságot tudott tenni. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam mélyeket lélegezni, nehogy a vacsoraasztalnál sírjam el magam, rögtön az érkezésem napján. Mikor Lia az asztal alatt megszorította a kezemet, tudtam, hogy nem csak én szenvedek borzasztóan Anne hiányától. A tudat pedig, hogy valaki más is hasonlóan érez, levett egy adag terhet a vállamról.
