-Milyen utatok volt? - kérdezte Evan, a kormányon dobolva. Természetesen dugóba keveredtünk a reptérről kifelé menet, így most a hosszú sor végén várakoztunk. Evan öltönyben és nyakkendőben volt, és meglehetősen hasonlított Damian-re. Neki is égetően zöld szemei vannak, dús, sötétbarna haja, és rabul ejtő mosolya. Elég kényelmetlenül éreztem magam, mert Damian beutasított a hátsó ülésre, mondván, ő az idősebb, joga van elöl ülni. Köszi. És egy percre azt hittem, örökre eltűnt az az arrogáns bunkó, aki folyton szívta a véremet.
- Elviselhető. - vonta meg a vállát Damian. Na, és persze meglepő. Mármint, nekem.
- Jó helyetek volt? Már csak ezek voltak szabadok, amikor foglaltam. - kicsit lejjebb tekerte az ablakot, beengedve némi friss levegőt. Elképzelésem sem volt, hogy tudja elviselni azt a meleg zakót ekkora hőségben. Engem totál lekötött, hogy örüljek Amerikának, annak, hogy megint otthon vagyok, és igazából nem zavart annyira a forróság. Evan-t azonban, láthatóan annál inkább, mert az ingje legfelső gombját is kigombolta.
- Tökéletes. - bólintott Damian.
- Keira? - nézett a visszapillantóba Evan.
- Hm? - kaptam fel a fejem a nevemre. Egyáltalán nem figyeltem a külvilágra, csakis azzal foglalkoztam, hogy "Úristen, New York-ban vagyok!".
- Jó helyen ültél? Gondoltam, tetszene az ablak mellett... - mosolyodott el Evan. Az előttönk álló autó lassan nyomni kezdte a gázt, úgyhogy mi is lendületbe kerültünk. Végre haladt valamit a sor.
- Igen, köszönöm. - hálálkodtam. Továbbra sem értettem, hogy egy idegen ember miért fizetett ki nekem egy rakat pénzt arra, hogy idejöjjek, úgy, hogy nem is ismer. Damian szerint itt mindent megtudunk. Hát, kíváncsian várom.
Két és fél órába telt kikeveredni a dugóból, és további háromnegyed óra volt elérni Evan lakását. Amikor keresztül hajtottunk a városon, tátott szájjal bámultam ki az ablakon. Korábban csak akkor jártam New York-ban, amikor nyár elején Párizsba repültem, de akkor is csak a reptéren voltam. Nem érdekelt, hogy a fiúk miről beszélgetnek elöl, én az ablaküvegre tapadva figyeltem. Elképesztő volt! Emberek milliói sétáltak az utcákon, párok, családok töltötték az idejüket a szabadban. A felhőkarcolók némileg elzárták a Napot, de sokakat ez sem riasztott el a gyönyörű nyári estén.
Evan egy olyan háztömbben lakott, ami tökéletesen ugyanolyan volt, amilyet az ember a filmekben lát. Téglaházak, maximum két emelettel, minden szinten három lakással. Evan az út mentén parkolt le. Damian és ő kivették a csomagokat, és Evan előrement ajtót nyitni.
- Na? - hajoltam közelebb Damian-hez, amint lecsukta a csomagtartó tetejét.
- Mi na? - fordult felém értetlenül Damian.
- Gyertek, srácok! - szólt nekünk Evan, lábával kitámasztva az ajtót. Damian válasz nélkül hagyott ott, és rángatta fel az én bőröndömet is a bejárathoz vezető öt lépcsőfokon. Én az oldaltáskámmal a vállamon mentem utána, és úgy döntöttem, nem segítek. Egyrészt, mert azért ne hunyászkodjak már meg ennyire, másrészt, mert tudom, mi lenne a reakciója. "Minek nézel engem, hogy két rohadt bőröndöt nem bírok el?". Veszekedni pedig nem volt kedvem. Követtem a fiúkat az első emeletig (Damian kábé annyiszor vágta hozzá a csomagokat a lépcső széléhez, hogy behorpadt a bőröndöm), ahol az egyik ajtó már nyitva volt. Damian el is indult volna befelé, ha nem kapok a karja után, és húzom vissza. Most is ugyanolyan értetlen fejet vágott.
- Mi van? - tárta szét a karjait.
- Ezt kérdezem én is. - néztem mélyen a szemébe. - Mit gondolsz? - biccentettem a lakás felé, ahonnan kulcszörgés hallatszott ki.
