Just friends! - PSG ff.

32. rész

Rendeltem magamnak kaját, mert majd éhen haltam, miután megírtam a szerződés egy részét.

Időközben eszembe jutott, hogy kéne egy járatot foglalnom, mert karácsony előtt csoda lesz, ha találok bármilyet is.

Már nekiálltam volna folytatni, erre David hív.

Nagyon remélem, hogy nem amitatt a szaros arab üzlet miatt keres, mert nem tudom mi lesz, ha ránk szállnak azok a köcsögök.

- Na, haló! Találkoznunk kell.
- Minek?
- Majd elmondom. New Yorkban vagy, ugye?
- Igen, mert?
- Holnap reggel 6-ig LA-be kell érned.
- Majd nézek járatot!
- Az felejtős. Nem mehetsz úgy. Küldök egy gépet érted hajnalba, fél egyre. Addig szedd össze mindenedet. A lakás előtt, amit bérelsz egy kék öltönyös férfi fog várni. Ő majd elvisz a repülőhöz. Addig is nem telefonálhatsz senkivel. Azt kell csinálnod, amit mondanak! Nincs ellenkezés. Ha azt mondják, dobd ki a telefonodat vagy vágd le a hajadat, akkor azt csinálod!
- Értem, oké.
- Ennyi. Cső.

Ez igen! Megint elintézték az életemet, de hiába próbálok bármit is csinálni, már nem visszafordítható. Úgyhogy jobb lesz, ha engedelmeskedek. Egyelőre nem tudom mi várható, de remélem nem tér vissza, ami öt éve volt: egy gettós, egyszobás házban éltünk négyen, Ibizán. Nagyon is szar idők voltak azok.

Ha én ki is bírnám, a környezetem nem annyira. Az otthoniakat sajnálnám a legjobban.

Éjfél előtt pár perccel elhagytam a szobámat és remegő lábakkal álltam a liftben. Ahogy kiléptem az ajtón, megláttam a kék öltönyös férfit.

Nem szólt semmit, én meg csak mentem utána. Berakta a cuccomat egy kocsi csomagtartójába és elindultunk egy kis reptérre.

Visszajöttek a régi éjszakai repülős érzések. A sírás határán voltam, de tudtam, hogy nem lehet. Aludni sem mertem, úgyhogy öt óra hosszán lestem ki a sötétbe. Még mindig feketeség volt, mikor megérkeztünk.

Beraktak egy másik kocsiba. Az útvonal egyáltalán nem, de a hely, ahova megérkeztünk annál ismerősebb volt. Hogy is felejthettem volna el! Ide mindig csak vészhelyzet esetén jöttünk.

Kirakták a bőröndjeimet, azután pedig besétáltam a menedékháznak túl jól kinéző, de mégis annak használt épületbe. A tárgyalóban húszan ülték, köztük David is.

- Rose! Nagyon jó, hogy jöttél! Foglalj helyet! - nézett rám nem sok jót sugárzó arccal.

- Szóval, immáron úgy néz ki, mindenki megérkezett. Nem hiába hívattalak ide titeket, ugyanis az itt jelenlévők mind részesei a svéd üzemanyag csempészetnek. A lényegre térve, mint tudjátok, az akció elbukott. A következményei nem is olyan egyszerűek lesznek. Az EU-s utazásait vagy munkáit mindenki lemondhatja, hacsak nem akar meghalni vagy börtönbe kerülni. Ez már rajtatok múlik. Mivel nem akarok senkit sem a halálba küldeni, így gondolkodtam, hova mehetnénk egy darabig, míg nagyon fel van kapva az ügy. Nyilván meghallgatom mindannyiótok ötleteit, de azt találtam ki, hogy a Moroni-ban, a Comore-szigeteken vannak ismerőseim, arabok. Azt mondták nagyon szívesen látnak mindannyiunkat és jó körülményeket is kapunk. Nincs arra senki, akitől tartanunk kellene. Családjaitokat: a nőket, gyermekeket is egy minimális létszámban el tudjuk szállásolni. Ez Allah akarata, mi pedig engedelmeskedünk neki. A decemberi imaidőnek megfelelően tegyünk egy hajnali imát, hiszen 5:47 van. Allah akbar.

Alig hittem el, hogy vége van ennek az őrültes beszédnek. Jelenleg azt érzem, minden ellenem fordult. Most ígértem meg Kylian-nek, hogy karácsonyra hazamegyek, erre egy Indiai-óceáni szigetre akarnak elhurcolni, ráadásul az egész EU-tól távol kéne tartanom magamat. Már a Dubai-os munka is kockázatos volt, de ez! Tiszta katasztrófa az egész.

Semmi életkedvem nincsen. Nem is teljesen értem, minek kell arra a picsa szigetre mennem, főleg, hogy álnéven történt a kivitel és papíron semmi közöm Amerikához. De valahol meg félek a tiltások ellenére Párizsba menni, mert csak van benne valami, amit mondanak.

Innen az istennek nem lesz könnyű "meglépni". Rajtam kívül még van kb. két nő, akiket nagyon számon tartanak.

A pillanatnyi tervem megvalósítására, mint kiderült, nem volt lehetőség. Mentem a többi résztvevővel, akárcsak egy menekülttábor. Sok gondolkodási időt nem kaptunk: vagy jössz vagy meghalsz. Durván ezek voltak a választási opciók.

Elidőztünk még egy kicsit a házban, majd útnak indultunk a jenlévőkkel. Három gép szállt fel, én az utolsón mentem Daviddel és néhány üzlettárssal.

- Nem lesz ez jó! - mondta gondterhelten.
- Mert? - néztem rá értetlenül.
- Az a baj, hogy én sem tudom, hova megyünk pontosan.
- Hogy mi baj van? Mi az, hogy nem tudod? Te szervezted elvégre, nem?
- Hát, de, meg minden...
- Akkor? Ott vannak az ismerősök, majd azok segítnek.
- Húsz családnak? Ezt azért te sem gondolod komolyan! Nyilván valamit próbálnak kedveskedi, de közel kilencven embert nem olyan egyszerű ellátni senkinek sem. Eléggé gyatra körülmények lesznek. Voltam már arra.
- Akkor minek etetted be a többieket?
- Szarok rájuk! Mi még nem hiába nem szálltunk fel!
- Nee...! Csak azt ne mondd, hogy...
- De, igen. A veszélyek valójában nem olyan nagyok, úgyhogy hazamehetsz.
- Ezt most nem mondod komolyan?
- Dehogynem! De csak egy feltétellel!
- Figyelek!
- Ha visszajössz az ünnepek után közvetlenül.
- Mennyi időre?
- Visszajössz vagy nem?
- Igen, jövök. - hoztam hirtelen a döntést, bár nem biztos, hogy jó ötlet volt.
- Egyrészt azért nem mondtam meg, mennyi időre  kell jönni, mert lehet, hogy elrettentél volna a hosszú időtől, másrészt csak szimplán tudni akartam, hogy mennyire vagy bevállalós. De, ahogy elnéztem nem állít meg semmi, csak láthasd azokat a párizsiakat.
- Azért nem ilyen egyszerű, de valami hasonlóról beszélünk. Az, hogy nem állít meg semmi, az teljesen igaz.
- Tisztára, mint Steve! Az is ilyen volt. Fejjel nekiment mindennek. Csak az a baleset állította meg, de ezt is biztosan Allah akarta. Csak ő tud ekkora változást hozni az emberek éltébe.
- Éltünk együtt egy jó ideig, úgyhogy volt lehetőségem eltanulni a dolgait. - nevettem magamban.
- Tehát a lényeg az, hogy innen hazamehetsz. A szabályok a szokásosak: nincs social media; nincs közszereplés; ha mások kérdezik, akkor nem ismersz.
- Még emlékszek. Mi lesz azokkal, akiket kiküldtél az afrikai szigetre?
- Nem tudom. Valószínűleg semmi. Mindenesetre hazajönni nem fognak. A tervet gondolom érted innentől.
- Ja, nyilván.

Ilyet már láthattunk máskor is: valahova, az isten hát mögé elküldjük az embereket, aztán lenyúljuk a pénzüket és az üzleti részesedéseiket.

Visszamentem LA-be, a David által bérelt lakásba. Tudtam, hogy Kylian szülinapja ma van, de sajnos az időeltolódás miatt már nem tudnék menni, ráadásul David megkért, hogy maradjak még két napot, így a köszöntés csak Face Time-on történt meg.

- Bon anniversaire! - kiabáltam hosszasan a telefonba.
- Jajj, de jó nekem, hogy ilyen korán felköszöntenek! - vigyorgott álmosan.
- Na mi van? Tán aludtál?
- Hát, ja estére ki kéne pihenni magamat, mert komoly party lesz.
- Hoppá! Tiszta izgalom az életed! Volt meccs mostanában?
- Aha, most vergődtem haza onnan. A Feignies ellen játszottunk.
- Eredmény?
- 3:0-ra nyertünk. Két büntetőt is belőttem! - mondta elégedetten.
- Naa, nagyon jó! Gratulálok!
- Mikor jössz haza?
- Nem tudom...
- De nem tudsz eljönni a szülinapra, ha holnap lenne, sem? Mert, ha gondold átrakom.
- Nem kell, hagyjad. Karácsony előtt megpróbálok hazamenni, de nem ígérek semmit.
- Hiányzol!
- Hidd el, én is jönnék már vissza.
- Amúgy miért nem lépsz le? Felszállsz egy gépre, aztán irány Párizs. Nyilván jól fogom érezni este magamat, de csak nem lesz olyan, mintha te is ott lennél.
- Figyelj, nem ilyen egyszerű ez...
- Nem akarok most veszekedni, mert kurvára álmos vagyok, de tudnék mit mondani.
- Na, akkor aludjál, nem zaklatlak.
- Nem az, nem zavarsz. Csak... . Mindegy is, nem lényeges.
- Tényleg békén hagylak, inkább pihenjél. Biztos most is el vagy fáradva. Na, jó legyél!
- Várjá mán még! - tette fel a kezét, bár nem értettem, minek. - Ma még nem mondtam, de nem felejtem el: Szeretlek!