Just friends! - PSG ff.

43. rész

A hátsó kijáraton távoztunk, hogy elkerüljünk minden figyelmet. Azonban azzal már nem számoltam, lehet más is célba veszi ezt az útvonalat.

- Haló! Hát ti! - kiabált valaki utánunk. Még hátra sem néztem, de a hang már ismerős volt. Neymar.

A fejemben a poklot megközelítő átkozódás ment végbe, hogy lehetünk ilyen szerencsétlenek.

A váratlan szituációk mindig kihoznak a sodromból, de a kívülállók szerint ritka jól kezelem őket - csak bár ne tudnák, mi játszódik le bennem ilyenkor.

Kyliannek megcsíptem az oldalát, hogy maradjon csöndben, mert ha ő kezd beszélni, abból csak rossz lehet. Amúgy sem tud hazudni.

- Baszdki, de rég láttalak! - ölelgettem meg. - Most már akkor gondolom, fasza minden, meggyógyultál. Figyelj, gratulálok! Első pályára lépés, rögtön egy gólpassz! Ez igen! - néztem rá elégedetten, miközben egy széles mosolyt színleltem.
- Ugyan már! Donatello érdeme! - pillantott a hátam mögött álló Kylianre. - Nagyon bomba vagy ma is! - simogatta meg a vállam. - De, hogyhogy így együtt mentek most? Azt hittem, kint vagy az USA-ban...
- Igen! Nemrég még ott voltam. De, azért csak visszajöttem már erre a fontos estére, főleg, hogy ilyen sikeres volt!
- Nagyon jól tetted...
- Na, gyerünk, mert menni kell Ethan-hez! Már itt hívogat! - szakította félbe Kylian.
- Hát, akkor jók legyetek! Majd beszeljünk még, Rose! - mosolyogott rám.
- Igen, mindenféleképpen!

Kylian minden egyes gondolatát láttam magam előtt a beszélgetés közben. Most pedig szépen nekem fog ugrani.

- Ez mi volt? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Semmi... egész pontosan semmi! Nyugodjál meg!
- Ugye tudod, hogy van valakije?
- Mi? Na, ne bassz! - bámultam magam elé sokkoltan.
- Nem tudtad?
- Honnan kellett volna?
- Valami Bruna, vagy ki a picsa...
- Így hívták az exét is...
- Biztos... amúgy eléggé vicces a csaj!
- Tán ismered? - néztem rá vigyorogva, hogy szekáljam egy kicsit.
- Nem úgy vicces, te hülye! Viccesen néz ki! Olyan mint egy kacsaszájú barbie baba. Meg az implantátumai is szarok! Nem is értem, hogy szedte már össze magának...
- Az implantátumai? - fordítottam hirtelen felé a fejemet, hogy mégis, hogyan jött ez szóba.
- Hát, ja! Totál mű az egész picsa! Megy a kamu mosolygás állandóan... Meg akkora melle van, hogy megfulladsz benne, amit kurvára nem ellensúlyoz a vékonysága. Inkább kibaszott aránytalan! - magyarázta nagy beleéléssel.
- Megfulladsz benne... - ismételtem szavait nevetve. - Mi a fasz, Kylian! - ráztam meg a fejemet.
- Ha egyszer így van?! Amúgy meg ne hívj Kyliannek, mert túl formális és nem szeretem...
- Oké, Kylian! - mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy ezzel felidegesítem, mire ő csak megforgatta a szemeit.

Bevágódtunk a kocsiba, de ő alig bírt leülni, a lábában lévő izomláz és a szokásos esések végett. Végignyavalyogta az egész utat, hogy mennyire szenved, én meg majd frászt kaptam tőle.

Közben elhajtotta egy párszor, hogy meghalna egy kis sütiért. Nyilván tiramisu kellett neki, amit nem lehet csak úgy bárhol venni - illetve lehetne, csak az Ő ízlésének az nem felel meg - szóval egy seggnyaló beszéddel rávett, hogy csináljak neki, így negyed kettő magasságában.

Hihetetlen módon behódoltam a kedves szavainak, és a cukrászatot nem ismerő kezeim beszabadultak a konyhába. Hát valljuk be, a benzinkutas termékekből nem ajánlott sütni-főzni - ezt már megtanulhattam volna az évek során - de ilyen időpontban nem sok jobb lehetőség van.

- Szerintem nem tudod, mire vállalkozol! De, ha már itt próbálkozok, akkor legalább szánalomból edd meg! - magyaráztam neki a saját magam ügyetlenségén röhögve. - Viccen kívül jobban járnánk, ha te csinálnád, de legyen, ahogy akarod!
- Jó, akkor csináljuk együtt! - mosolygott rám nevetve.