Tiltakozom! [Sebastian Vettel]

26.

Lassacskán közelítünk a sztori végéhez és egyrészt tekintve, hogy ilyen "drámaian" lett vége az előző fejezetnek, másrészt meg mivel ma van ennek a csodálatos embernek a szülinapja, úgy döntöttem, hogy dupla részt rakok fel. :)
Jó olvasást! <3

-Tiltakozom!

Megfagyott a levegő. Nem lehet, nem hiszem el. Biztos voltam benne, hogy ő az, mégis meg kellett róla győződnöm a két szememmel is. Ezer közül is felismerném. Eljött. Tényleg eljött.

-Ana, nem hagyhatom, hogy hozzámenj, mert te sem akarod! -indult el felém.

-Mégis mit képzel? -háborodott fel az apám, s sorra a család többi tagja, de ő nem foglalkozott velük.

-Amióta először találkoztunk és elmondtad nekem, azóta tudom, hogy nem hagyhatom és meg kell akadályoznom bármi áron. Mert engem most az sem érdekel, hogy mennyien vannak itt és mennyien láthatják ezt szerte a világban. Mert nekem csak te számítasz és a többi pedig pont nem. Ez az egy év alatt annyi mindenen mentünk keresztül és ebből már annyi mindent meg is bántunk, de mégsem tudtuk lezárni egyszer sem. Mióta csütörtök este elmentem, csak rád gondolok, hiányzol. Valószínűleg hetekig fog ezen csámcsogni a sajtó, de ketten átvészeljük, mert én nélküled egy senki vagyok. Muszáj megkérdeznem, mert mindennél jobban szeretlek. Ana Horner mindezt itthagyva, hozzám jössz? -gondolkodás nélkül szaladtam oda hozzá, pötyögő könnyekkel.

-Igen, igen, ezerszer is igen! -mire szélesen mosolyogva megforgatott a levegőben és megcsókolt. -Nyomás! -azzal felkapott a karjába és elkezdett szaladni velem.

A parttól nem messze parkolt, odáig vitt, aztán berakott a Ferrarijába, aminek le volt húzva a teteje. Megkerülte és ő is beszállt.

-Hogyhogy eljöttél? És egyáltalán hogyan? -néztem rá és egyszerűen levakarhatatlan volt arcomról a mosoly.

-Azt hittem az lesz a legjobb, ha elfelejtsük egymást, egészen csütörtök éjjelig, de nem tudtam elaludni és akkor átkattant bennem valami. Pénteken elmentem hozzád, de nem voltál otthon, hívni meg nem akartalak, mert ezt személyesen kellett elintézni. Emlékeztem, hogy hol lesz, így hát felültem az első gépre, de az csak ma délelőtt indult, mert másra már nem volt hely. Előtte akartam beszélni veled, de csak az után értem ide, miután már bevonultál. Nem volt kérdés számomra, amikor a pap feltette a kérdést -mesélte el.

-Annyira szeretlek! -arcomon örömkönnyek folytak.

-Én is, Schatzi -ezzel a mondatával pedig el is indultunk.

-Nem tudom mi lett volna velem, ha nem hallom többé, hogy így szólítasz -nevettem. -Szerintem ki fognak tagadni, de tudod mi ebben a legjobb?

-Mi? -vette le egy pillanatra a tekintetét az útról és terelte rám.

-Hogy egyáltalán nem érdekel! -mire mindketten csak vigyorogni tudtunk. -Most egyébként mi lesz?

-Öhm, hát... erre még nem gondoltam.

-Házasodjunk össze most! -vetettem fel.

-Így? -mutatott öltözékére, ami őszintén szólva valóban nem volt esküvőre való.

-Szerzünk egy öltönyt, nem áll semmiből, a tanúkat meg megoldjuk valahogy. Na?

-Benne vagyok -így hát az következett, hogy kikerestem a legközelebbi városházát, ezek után már úgysem akartunk volna nagy esküvőt, ez is tökéletes lesz.

-Sam jön és azt mondta hoz neked is tanút -jelentettem ki pár perc intézkedés alatt.

-Az öt perces esküvő.