A titkok mögött (Befejezett)

Untitled Part 1

Ryuu szemszöge

A lágy szellő kellemesen cirógatja tarkómat. Kezd egyre melegedni az idő és a langyos fuvallat jólesik ebben a forró napsütésben. Az előttem elterülő park tisztásán virágok mártóztak meg a fényben, s nyújtózkodva emelkedtek ki a ringatózó fűből. A melegben hullámzik a levegő. Hangos kacajok, kutyaugatás és tücsök ciripelés csendült fel néha, békés nyugalmat árasztva. Behunyva tartottam a szemem egy darabig míg átjárta testem ez a kellemes érzés és közben a padon fetrengve kinyújtóztattam a végtagjaim.

Lassan lejár az ebédidő és vissza kellene indulnom, pedig egyáltalán nincs kedvem hozzá. És ha eszembe jut, hogy újra lábra kell állnom ebben a cipőben akaratlanul felszisszenek. Egyedül az engesztel, hogy pár hónap és vége. Végeztem az életem ezen szakaszával, ezzel a munkával. Már tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal és mit nem. Most indul csak igazán az életem, és kézben fogom tartani. Felelősséget vállalok a döntéseimért, hogyha már egy ilyen családba születtem, legalább én legyek normális. Apám sokszor gyerekes és egyáltalán nem viselkedik felnőtt módjára. Azért az egy jó pont, hogy valahogy mégis nagykorú lettem. Régóta egymaga nevel, mert anyám lelépett egy másik pasival, emiatt nagyon ragaszkodik hozzám. Elhiszem, hogy nem könnyű neki, mert úgy láthat a legtöbbet ha belevon a munkájába, de.. A saját utamat kell járnom, és ezt nehezen látja be.

Hiába próbál folyamatosan a szórakoztatóipar felé terelni, én inkább kimaradnék belőle. Sosem akartam igazán szerepelni. Főleg ha állandóan erre kényszerítenek. Parókát erőltetnek rám kényelmetlen ruhákkal, kényelmetlen cipőkkel és nem csak azt várják el, hogy a viselkedésemen változtassak, hanem az egész lényemen kell. Megterhelő. Most azonban még nosztalgikusnak is nevezhető, hiszen ezzel befejezem. Még ha könyörgött is..

„ – Meg kell tenned fiam, kérlek! Mihez fogsz kezdeni a jövőddel ha nem ezt a pályát választod? Annyira jól csinálod!"

Elfogultan rimánkodott nekem apa mikor a minap együtt ebédeltünk a szülői házban. Nem rég költöztem el tőle egy albérletbe, de a folytonos hívásai és az aggódása miatt minden hétvégén meglátogatom. Nehezen szakad el.

„- Miért nem vagy képes megérteni? Van munkám, több is. Megvannak az álmaim, és saját életet akarok, ezért költöztem el. Felnőttem!" Bizonygattam, bár amilyen habitussal jelentettem ki még engem is meglepett a felháborodásom.

„- Csak egy utolsó film. Légy jó apádhoz, te sem akarhatod, hogy elbukjon mielőtt bármi történt volna. Tudod, hogy ez egy vészhelyzet, nem kérnélek meg rá, ha nem lenne fontos. – tette össze két kezét felkönyökölve az asztalon, mintha hozzám imádkozna."

Lebetegedett az egyik mellékszereplő, aki kulcskarakter, hiszen előre lendíti a történetet. Mivel ő a rendező, és egyre híresebb világszerte, óriási botrányba fulladt volna, ha nem talál egy helyettesítő szereplőt, aki ráér, és tudja mit várhat el tőle.

„Mélylevegőt véve összeszorított szemöldökkel néztem fel rá. – Legyen, de ez az utolsó."

A visszaemlékezéstől megtörten – mert végül is én egyeztem bele – feltápászkodtam a kényelmet adó helyről, és lassú léptekkel indultam vissza a park járdáján a forgatás felé. Dühített a belsőcombom között elviharzó szellő, a paróka miatt gyöngyöződve futó izzadság a halántékomon, és az se tette jobbá, hogy a tarkómat csiklandozta az aktuális hajam. Arról nem beszélve, hogy a mellkasomnál szorított az anyag amit rám aggattak, és a cipőm csak kopog és kopog a betonon.