A titkok mögött (Befejezett)

Untitled Part 30

Kiba szemszöge

Eszméletlen, eddig nem is figyeltem, de a fehér plafon csillog a konyhában végig vonuló lámpa fényében. Szinte ragyog. Valójában nincs késő, ám kint egész borús az ég kénytelen voltam felkapcsolni. Nagyon lassan telik az idő, olyannyira, hogy a saját levegővételeim váltak a legnagyobb attrakcióvá a villanykörte szemlélésén kívül, de nem, nem unatkozom, Denre várok. Mert hát olyan nincs, hogy nem jön. Hamarosan itt lesz, tudom.

Jó kérdés hányadán állunk most. A helyzet elkeserítően vicces. Beköltözött a laktanyába, amióta a fia elrohant innen. Nem jön haza, magamra hagyott, pedig a munkában úgy is találkozunk.. Ilyenkor örülök, hogy a titkára vagyok. Az esetek többségében árnyékként követem. És mivel ő ezt játszotta, hát kénytelen voltam túlórát elrendelni, így Den sem igyekezhetett vissza a kaszárnyára. Felgyülemlett egy kevés papírmunka amíg nem volt itthon. Vagy legalábbis ezt mondtam neki, mert egyébként bizonyítási kényszerem van ha róla van szó, de a lényeg, hogy vele akartam lenni. Hiányoztak az ölelései és az ahogy érintett. Biztos voltam benne, hogy ő szintén éhezik ezekre, mert sokkal kedvetlenebb. Na jó csak reméltem hogy emiatt. Lényegében nem tagadhatom, hogy Hiro miatt is volt mit átgondolnia és megemésztenie. Ennek lassan négy hete. Négy hete kerülgetjük egymást. Tartja a távolságot, viszont próbálta elmagyarázni miért teszi. A hozzám intézett szavai élesen csengenek a fülemben most is.

„ – Nem lehetek szerelmes beléd. Hány év van köztünk? Húsz? Előtted az élet, neked egy hasonló korú társat kell keresned, és ez most nem arról szól, hogy melegek vagyunk-e vagy sem. Nagyon boldog vagyok, hogy támogatsz az életben és a munkában, de ha többet érzel el kell, hogy engedjelek. Fiatal jóképű srác vagy, kedvelnek az emberek, keress valakit aki sokkal jobban illik hozzád. Ha haragszol is rám, mindig fontos barát leszel nekem, de semmi több."

Erre mit reagálhat az ember?

Bepánikoltam ahogy előadta magát, köpni-nyelni nem tudtam, s hagytam, hogy kilépjen az ajtón a ruhái egy részével. És ha ez így önmagában nem lenne elég, a szomorú tekintete beette magát a fejembe. Miért ver engem a sors? Mit kellene tennem?

A hosszas gondolkodásban végül rájöttem, hogy csak rosszul értelmeztem a szavait. Egyáltalán nem mondott semmit, ami arra utalna, hogy esélytelen a dolog. Csupán rám hárítja a felelősséget a mocsok, meg a koromra, hogy emiatt nem lehetünk együtt.

Azért kicsinált ezzel a pár mondattal, na meg, hogy elszállásoltatta magát a laktanyában. Azt hiszem az ütött nagyobbat. Tulajdonképpen padlóra küldött néhány napra. Filóztam a körülményeken, miközben szidtam Hirot, mert miatta volt minden. Ha nem lett volna ilyen hirtelen természetű szerintem még jól is elsülhetett volna. Ellenben feleslegesen dühöngtem, megtörtént, s bár nem túl férfias sírással engedtem ki a felgyülemlett feszültséget. Egyedül maradtam a házban, és mindenhol emlékek leselkedtek rám, még jó, hogy elhagyott egy-két könnycsepp. Majd ahogy apadozott a könnycsatornám felfogtam mit kell csinálnom..be kell bizonyítanom, hogy azért, mert húz év van köztünk nem vagyok gyerek, igenis tudom mit teszek.

Aztán hozzáláttam. Rendben, az elején talán nem a legfelelősségteljesebben közelítettem meg a dolgokat. Visszanézve egyáltalán nem támasztottam alá a saját gondolataim, gyerekes ötleteim támadtak. Például átírtam egy dokumentumot direkt hibát okozva. No nem olyat, hogy atomháború legyen ha nem veszi észre.. Inkább csak az ellátmánnyal lettek volna problémák a kantinban. Viszont emiatt még nem küldhettek volna hadbíróság elé. Egy szó mint száz el kellett végül magyaráznia, hogy mit csináltam rosszul, és én sajnos nagyon értetlen tudok lenni.