A titkok mögött (Befejezett)

Untitled Part 15

Hiro szemszöge

Mintha nem is létezett volna a tegnapi sürgés-forgás, úgy végeztük a dolgunk a stábbal együtt, mint mindig, miután mindketten kipihentük magunk. A tücskök ugyan úgy ciripeltek mint azelőtt, és a színészek is jókedvűen nevetgéltek a szünetekben. Mégis minden megváltozott. Hana okkal akart távol tartani magától, csakhogy kiismertem a kis trükkjeit és a nyomában voltam. Immáron a mellékhelyiségre is elkísértem, hisz nem volt akadálya. Szerintem. Azonban állandóan bezárkózott a wc kabinba. Bezzeg az étteremben majdnem a piszoárba pisilt..lett volna ott meglepetés ha benyit valaki. Meg kell védenem annyira nem törődik semmivel. Azt mondta dühítem, de nyilvánvalóan élvezi, hogy azt figyelem van-e valami óhaja, kérése amit sürgősen teljesíteni kell. Ez bárkinek bejönne! Tehát, szolgálat készen lébecoltam körülötte mikor az időm úgy engedte. Ellenben az ő karaktere ma kevesebbszer áll kamerák előtt, érthető módon a főszereplőnek több jelenet jutott. Ito emiatt adott neki más munkát, szóval olykor-olykor mégis egérutat kapott.

Az ebédszünetben egyébként rávettem magam, hogy ránézzek a telefonomra, mert eszembe jutott az esti incidens a vörössel. Igen, arra a csodás eszközre, amit egyáltalán nem használok ki, de legalább drága volt...

Villogva vártak a nem fogadott hívások, és ez egész rossz érzéssel töltött el. Valamilyen furcsa türelmetlenség költözött a szívembe, így kivittem magammal az öltözőből. Ahogy sejthető volt, ismét megszólalt a dallam, a fülemhez raktam a telefont, de egy rendhagyó star warsos beszólás után letettem. Velem ne szórakozzon, mégis mit hisz? Komolyan, amint elhangzott az a jellegzetes mondat, hogy én vagyok az apád, már nyomtam a piros gombot! Ha ő az, akkor vegye a fáradtságot és jöjjön haza, persze egyáltalán nem ragaszkodom hozzá.. Ám mi tagadás nem ez kötötte le a figyelmemet.

Pár napba beletelt amíg a csajok elfogadták és meg is szokták, hogy a társaságukban vagyok. Nem úgy néztek rám, mint akit fel akarnának falni és nem méregettek furcsán, mintha valami mazochista lennék, aki Hana beszólásaira vár. Náluk sose lehetett tudni mire gondoltak de gyanítom ezek köztük voltak. Valójában csak kivártam az időm, és ahogy elengedte magát lassacskán a társaságomban úgy csökkent a csipkelődése. Mi több elképesztően szimpatizáltunk.

Korántsem játszotta meg az őszinte nevetést ami kiszökött a száján, mikor először megnevettetem. Szó szerint, mert ez nem holmi kislányos kuncogás volt. Vagy az egyenes vitát köztünk a filmekről, amibe a lányok nehezen vettek részt. Jól éreztük magunk együtt, és ezt nem lehet megjátszani. Mesélt az életéről és én is meséltem. A kihágásaimmal azonban néha megrezzent köztünk az a bizonyos bizalmi légkör. Mint például amikor kért egy kis vizet, én meg vártam a jussom. Na olyankor újra kieresztette a tüskéit a sündisznó, de szépen lecsendesedett ez is. Megszokta a feltételeimet. Egyszer-egyszer figyelmeztetnem kellett, hogy cserekereskedelemben élünk, vagy hogy semmit sem adnak ingyen. De egy idő után már se szó, se beszéd, készségesen hajolt. Cselesen, többször eljátszotta, hogy ugyanoda adott puszit, ám nem firtattam. Lehet, hogy később jutott el a számhoz, de tetszett ez a kis játékunk. Szívem szerint húzhattuk volna még..

Azonban a reggeli volt a kedvenc pillanatom. Valamilyen csoda folytán később indult a megszokottnál. Én a szekrény csatlakozásában, pihentettem a derekam a konyhában kávéval a kezemben, amikor előbukkant a szemét dörzsölgetve. Leült az egyik székre, ám mozdulatlanul bámultam, ezért felém lépett. Hatékonyan felmérte a helyzetet, hozzám bújt szemből, mert máshogy nem tudott megközelíteni, én pedig miért ne hátra húztam a fejem. Kénytelen volt előrébb lépni, hogy a csücsöri szájával puszit adhasson és még így sem sikerült, ezért a testünk teljesen egymáshoz préselődött. Szusszant egyet mintha épp a mount everest-et mászta volna meg, - persze véletlenül se merne megkérni, hogy hajoljak lejjebb - kipihente, hogy az ölemben van. Aztán végignyomta a testét az enyémen lábujjhegyre állva adott a szám sarkára egy puszit, amitől erőteljes késztetést éreztem, hogy a karjaimmal összeroppantva csókoljam ki belőle a szuszt. A pult szélébe és a bögrémbe kapaszkodva türtőztettem magam, mert tudtam, hogy a célegyenesben vagyok. - Kérek egy kávét. – morgolódott rekedtes reggeli hangján. Behangoltam volna, akár a leggyönyörűbb hangszert, de még nem tartottunk ott. Egészen biztos voltam benne, hogy kizárólag percek, talán órák kérdése és újra a karjaimban tarthatom, csakhogy akkor már nem áll szándékomban elereszteni. Teljesen elvette az eszem.